Közösségek hiánya, individualizáció, elszigetelődés, érdektelenség. Népszerű fogalmak, ha a mai társadalomról van szó. Szomorú, hogy van igazságtartalmuk. Küzdenek is ellene a lelkes fiatal világmegváltók, szervezkednek, összeülnek, sörök és tervek jönnek és mennek, hogy egy picit kellemesebbé tegyék világunkat. Ilyen csoportosulásnak tűnik a Gondolat Forradalma nevű, szegedi egyetemistákból álló szervezet is, de a világmegváltás nehéz dolog, nagy fa, amibe sok fejsze beletört már.
A zene egészen mélyen gyökerező összekötő kapocs az emberek között, mindig is a közösségi lét kísérője, előidézője volt az első fakopácsolástól kezdve, a zsoltárokon át a mai koncertekig. A ritmusnak, a dallamnak varázsereje van, akár hallgatja az ember, akár részt vesz a zajkeltésben. Az utcazenélésnek is ez a lényege, a kalapozást leszámítva persze: megállítani a saját dolguk után rohanó embereket pár percre, beszippantani a hallgatóság közösségébe, rátalálni más zenészekre, összehangolódni, együtt lenni és élni a zenében.
Nemes dolog, szinte mindenki jól jár vele, mégis nagyon ritkán tapasztalható ez az élmény Szegeden. Néhány öreg zenészt leszámítva – akik inkább a pénz, mint a varázslat miatt ülnek ki – nem látni mást az utcán játszani. Nincs is könnyű dolguk a fiataloknak, ugyanis nem lehet mindenhol csak úgy saját örömünkre zajongani. 2009. decemberében korlátozta az önkormányzat az utcazenélést, azóta a belvárosban csak délelőtt 10 és este 9 között, hangosítás nélkül lehet játszani meghatározott tereken (hogy melyek ezek a terek, azt egy órás guglizással sem tudtam kideríteni).
Mivel konkrét információt csak magát a bürökrácián átrágva kap az ember, sokan neki se fognak, inkább pöntyögnek az albiban. Nosza, a Gondolat Forradalma gondolt egy - Veszprém, Zalakaros, Kőszeg után - nem túl forradalmit, és Szegeden megszervezte a saját utcazenész találkozóját. Remek kezdeményezés, meg is örültünk neki, mint majom a pengetőnek. Széchenyi tér, padok, szikrázó napsütés, sok gitár, dobok, fiatal neohippi lánykák táncolnak a fűben, és bokáig taposunk az üres sörösdobozokban és használt csigákban. Vizionáltunk, és vártunk türelmetlenül.
Végre eljött október 5-e, és esett, hogy rohadna meg Szent Péter szeszélye. Nem baj, tökös gyerek nem ijed meg az esőtől, hanem bemegy egy egyetemi kocsmába, és ott „utcazenél”. Már a kifejezésből adódóan faramuci helyzet, nem is beszélve a varázslat hiányáról, ami az egész lényege lenne. Nem baj, ettől még a közösségi együtt zenélés elvileg működhet.
De a SZTEage klubban valamiért nem működött. Délután kettő körül kezdtek gyűlni a zenészek, az esőre való tekintettel jó részük be is tolt rögtön egy pálinkát az arcába, aztán elkezdődött a pengetgetés. Két órán keresztül semmi sem történt, csak ült mindenki a saját hangszerével, a saját haverjaival, és egymással párhuzamosan mást-mást játszottak egy 60-70 négyzetméteres teremben. Klikkesedő őskáosz uralta a klubot. Miután a második brigád is elhagyta a helyszínt a szervezetlenség és a többi zenész eltérő stílusa miatt, a főszervező észbe kapott, és a mikrofonhoz sietve bemondta, hogy mindjárt elkezdődik, amiért idejöttek, és néhány perc múlva valóban el is kezdődött: minden csapat szépen sorban bemutatkozott, és játszott egy kicsit. Izoláltan, elkülönülve, a saját betanult számaikat előadva. Umbrella-tól kezdve, szájharmonikás blueson át citerás néprajzos lányokig mindenféle stílusban megmutatkoztak a fiatalok, csupán három dolog hiányzott: az utca, a varázslat és a közösség.
Tötymörgős, unalmas három óra után végre kezdett felpezsdülni a hangulat, aminek első szikráját leginkább Fellner Lászlónak, a SKAtch zenekar gitárosának köszönhettük. Miután a pultnál feldolgozta az eső tragédiáját, és már nem volt túl szomjas, elkérte valakinek a gitárját, és a húrok közé csapott. A szinte minden zenekedvelő által ismert Hey, Joe-t kezdte játszani, de vagy kevés zenekedvelő volt ott, vagy mégsem annyira ismert a szám, László konkrétan a szövegét nem tudta. És milyen jó volt, hogy nem tudta! Csak zengtek az akkordok, a dobos kísérte, mások poharakon csörömpöltek, ő pedig olyan poénos blues-hantát improvizált, ami simán felülmúlta a mirigyek nem túl színvonalas humorát, és megteremtette a varázslatot: elérte, hogy mindenki egyaránt élvezze a zenét, és ne irigykedve vagy lenézően tekintsen a másik zenészre. Innen már csak egy lépés volt, hogy közelebb üljenek egymáshoz az emberek, és megtalálják azokat a nótákat, amiket együtt is el tudnak játszani, hogy a varázslat mellé a közösség is kialakuljon.
Igaz, hogy az utcazenélésből az utca az utcán maradt, de azok a türelmes emberek, akik kivárták és végigvergődték a három és fél órás unalmat, végre jól érezhették magukat, és noha a járókelők életébe nem sikerült színt vinni, és az egész találkozó egy szimpla csütörtök esti kocsmazenélésbe fulladt, legalább a zenészek bővíthették saját közösségüket.
Este aztán Plesi elszabadította a háztartási ütőhangszereit, és az akkorra kicserélődött zenészállomány olyan free jazz őrületet kanyarított, hogy mindenkinek kettéállt a füle. Addigra csúcsára ért a zenei szabadság, a hangszerek szeretete és a ritmus annyira összeláncolta az embereket, hogy egészen hallgatható örömzenélést tudtak produkálni, így annak a harminc-negyven embernek, akik ott maradtak, részük lehetett egy hangyányi világmegváltásban, egy pillanatra lelassítva az elszigetelődés és az internetes közösségek felé rohanó társadalmunkat. Bár nem értek a rendezvényszervezéshez, de az október-november az északi féltekén arról híres, hogy esik. Talán legközelebb a szervezők majd nem akarnak annyira rohanni a nagy tettekkel, és egy ilyen szabadtéri rendezvényt például tavaszra szerveznek, hogy az utcán rohanók is részesülhessenek a mákszemnyi élménymorzsákból.
(a fényképeket a Gondolat Forradalma fotósai készítették)
Kapcsolódó cikkek
Friss
Érdekességek
