A szentesi Horváth Mihály Gimnázium tanulói felülmúlták Pintér Béla társulatát. Legalább is a szememben. Pintérék a Thealter fesztivál programjába a jubiláló vonalon kerültek be, a társulat névadójának, rendezőjének pályafutása ugyanis 20 éve kezdődött. Ez a nem is olyan röpke 20 év alatt olyan ismertségre tett szert, hogy a lelkes thealter-rajongó hiába nem látta még egy darabját sem, a nevét már biztosan hallotta. A POSZT-on rendszeres képviselője a független színházi szcénának, és kétszeres díjazottja a kritikusoknak. Szóval mondhatjuk, hogy elismert színházcsináló, így jogos várakozással ültem be a Szutyok című előadásra.
Lehet, hogy itt csesztem el.
De az is lehet, hogy nekem ficamodott ki a humorom valamikor, ahogy egyik cimborám veszítette el - saját bevallása szerint - 2006. június 31-én, s onnantól kezdve nem volt neki, nem nevetett már senki a viccein a társaságból.
A Kisszínházban összegyűlt közönség jó része mosolygott, kuncogott, kacarászott, sőt egyes elvetemültek még hahotázni is mertek, én viszont valamiért képtelen voltam, ahogy arra is, hogy rájöjjek, miért nem tetszik, amit látok.
Pintér Béla olyan furcsán élezett világot teremtette a színpadra, ahol senkit nem kímélt. Gátlástalanul gúnyolta a falusiakat, a színjátszókörösöket, a zsűriket, az értelmiséget, a bürokráciát. Egyszerűen mindent, ami megjelent a színpadon. Ez a gúny viszont nem incselkedő csipkelődés volt, nem fricska az orrok alá, hanem véresen komoly, sértő gúny, amiről nem is igazán lehet eldönteni, mennyire vehető komolyan. Még a színészek játékmódja is a realista, kőszínházi játékmód paródiája volt... vagy tényleg nagyon rosszul játszottak. Valamiért a világnak ez az érzéketlen, tapintatlan élezése az egész darabot eltávolította tőlem, és így már a Gálvölgyi-showra emlékeztető poénokon sem tudtam nevetni. Pedig a sztereotíp figurák megteremtették az alapot a humornak, és egyébként is sok - kritikusok által – díjazandó megoldást láthattunk.
A jórészt statikus dialógokat a színészek frontban, egy síkú érzelmi színben, csak az intenzitással játszva mondták el, mégis reális játékra törekedve. Ez teljesen elidegenített minden figurát, senkivel nem lehetett igazán azonosulni, ráadásul szegény néző előtt elmosták, pontosabban összemaszatolták a határt az abszurd és a realista között. (persze, abszurd világban élünk, de vajon az a színház dolga, hogy ezt leképezze, vagy az, hogy rávilágítson, hogy miért) A téma ugyanis egy Mónika show beszélgetésének háttértörténetére emlékeztetett, amit reális jelmezben, reális szituációkban, noha irreálisan hosszú, és döcögős dialógokkal pakoltak színpadra.
Megpróbálom röviden vázolni, nem lesz könnyű. Attila és meddő felesége örökbe fogadnak egy nevelőintézetis, 8.-os, érzelmeit kimutatni képtelen lányt, Szutykot, aki nem hajlandó a behízelgő, simulékony, nem mellesleg cigány barátnője nélkül velük menni, mivel Anitával vérszerződést kötöttek, és akkor ugyebár nem illik elszakadni. Szóval hazaviszik mindkettejüket kicsiny, kiöregedő falujukba, ahol Szutykot borzalmas fogsora, Anitát pedig cigánysága miatt nem fogadják el. Mint utóbb kiderül, a cigányságot könnyebb feldolgozni, így Szutyok kitaszítva érzi magát, és amikor Anita pénztárcalopását (mert a cigány lop, ugyebár) megbocsájtják a falubeliek, és nevelőszülei is, visszamegy az intézetbe. Innen már gárdista egyenruhában tér vissza a faluba, és beköpi a nevelőfatert, hogy szexuális kapcsolatot létesített a kis cigánylánnyal. Hogy, s hogy nem, Anita teherbe esik, így Attila, akiről - talán mondanom sem kell - azt feltételezi szélsőjobbos csemetéje, hogy zsidó, esélyt kap, hogy átélhesse az apaság élményét - kár lenne kihagyni -, így otthagyja feleségét, de a szemfüles és csavaros észjárású, hős gárdistalány rábeszéli egykori barátnőjét, hogy vetesse el apuci egyetlen reményét, amúgy sem lenne jó sora a kis zsidó-cigánynak. No, ezen aztán fölbőszülve az apuka elvágja a gárdistalány torkát, (azzal a késsel, amit az előadás elején anyuka indokolatlan dühkitörésében leszúr a színpad elején), majd belöki a kemencébe, had égjen a pokol tüzén, a kenyerek között.
Persze lehet arról beszélni, hogy milyen ügyes, ahogy az egyik jelenetben átsiklik a színpadon pár glóriás tehén, majd később a kemence ugyanolyan megoldással jön be, és ott is marad, lehet arról beszélni, hogy mennyire jól játszották a figurák önmaguk és az egész színházvilág abszurd paródiáit, sőt azt sem szabad elfelejteni, hogy az egész előadást egy 4-5 méter magas székből kíséri egy fafúvós, aki népi ihletettségű dallamokkal kommentál és vezeti a történetet, de ezt mind elnyomja valami belső rossz érzés.
Banális, anális kanális-világot teremtett Pintér, ami az erősebb gyomrúaknak lehet, nagyon szórakoztató, de az ilyen érzékeny emésztéssel megáldott ember, mint jómagam, picit felháborodik. Pont azon, hogy nincs az előadásban semmi felháborító. Mindent elbanalizáltak, még a sztereotípiákat is. Egy véresen komolyan farontúrt világban szagoljuk a pöcögedröt, és csak mosolyogjunk rajta? Azzal, hogy a népi színjátszókörtől, a falusi öregekig, a cigányokat sem kihagyva és a gárdistát nem szembe, hanem mellé állítva, mindenkit sztereotipizál és kigúnyol, elveszik az, amit mondani akar. A darab egy eltorzított fényképpé válik egy szerencsétlen kis faluról (amit nehéz a társadalom egészére kivetíteni), ahol balszerencsés dolgok történnek számunkra semleges emberekkel. És ez sajnos úgy tűnik, mintha csak annak a közösségnek a szutyka lenne, pedig a miénk is, és nem nevetni kéne rajta. Lehet, hogy ezért nem is tudtam.
Bezzeg a Horváth Mihály Gimnázium Didergő című előadásában felvillantotta a fiatalos kreativitás gyöngyszemeit, noha csak az egyetemi színházas Ekisfeszt programcsoportban szerepeltek. Előadásukban a diktatórikus rendet vették górcső alá, saját nézőpontjukból, az éppen nem érintettség szemszögéből, ahogy azt filmeken látták, vagy nagyszüleiktől hallották. A történet alapját Móra Ferenc A Didergő király című verses meséje adta, amit végül csak alapul használtak. Az egymás utáni skiccek egy uralkodó elhatalmasodásának folyamatait világították meg, úgy, hogy a diktátor maga, csak a végén, bukásánál tűnt föl, addig csak nagy testvérként volt jelen.
A lendületes képek, és az ismerős jelenetek sok asszociációt hoztak magukkal, és a mellett, hogy a néző komolyan tudta venni a 20. század második felének világát, vagy egyáltalán bármilyen diktatúra keserűségét, ötletes és kedves poénokkal oldották a nyomott hangulatot. Így tehát nem magán a témán nevettünk, hanem abból csak kiindulva, mégis komolyan véve. Ráadásul imádnivalóan ültették át mai világunkat Didergő királyéba, olyan jelenségekkel, mint az Ice Girls Süss fel nap című slágere, a versíró-show, ahol az uralkodó SMS-ben szavaz a győztesről, vagy a szivárvány-zászlóval melegebb időért tüntetők csoportja, akiket a közönség sorai közé szivárgott játszók az ismert jelszavakkal küldenek “melegebb éghajlatra”. Ezzel már el is érkeztünk Pintérék gárdista témájához, amire a szentesiek sokkal érzékenyebben hívták fel a figyelmet, és zárták is le az egyik ordibáló oszlató mondatával: “Nincs kész a házim, kölcsönadja valaki?”
Mivel középiskolás fiatalok álltak a színpadon, így az apróbb hibákkal, rossz hangsúlyokkal és egyéb gyerekbetegségekkel szemben - amikből meglepően kevés volt - jóval elnézőbb lehetett az ember, mint egy profi, több, mint 10 éve működő társulat esetében. Amikor már azt hitte volna a néző, hogy csak kedves kis nosztalgikus játék, amit folytatnak, akkor aktualizálódott a történet, és tágította ki magát cirkulárisan. Az addigi uralkodót legyőzték, és új király lépett a helyébe, aki ugyan azokat a jelszavakat követelte, mint elődje, de a nép a korábbi kedvetlen hozzáállás helyett, lelkesen zengte uralkodójának az “éljen a király-t”, meg az összes többit. “Hajrá Thealter! Hajrá Thealterek!” És a történetnek itt még nincs vége...
Fotók: www. thealter.hu
Friss
Érdekességek
