Dolgozni kéne, nagy a lemaradásom, rengeteg feladat nyomja a vállam, mégis a Dóm térre megyek, hogy legalább a Szabó Balázs Band koncertje némi felüdülést nyújtson a nehéz időkben, és utána újult erővel tudjak hazamenni, hogy nekiüljek a tanulásnak, írásnak, vágásnak.
Biciklivel indulok a gyorsabb közlekedés érdekében. Bár a feltúrt József Attila sugárút minden nap megviseli meggyengült küllőimet. Kerülgetve a krátereket, és az építőmunkások által otthagyott 5-10 centi mély gödröket (amik kvázi be vannak temetve), kievickélek a régi hídra, ahol a zöld lámpára, nagy lendületet veszek, kihasználva a lejtőt, de le is kell fékeznem rögvest, mert bódék sora állja utam. Elhaladok a turisztikai helyek, testvérvárosok és kézművesek sátrai között, tolom a biciklit, pedig késésben vagyok, egyik oldalt korongozik egy bácsi, másikon a fafaragást mutatják, én pedig a lábszedésben jeleskedem. Feltűnik a Dóm tornya, célhoz érek. Délután 4 óra van, verőfényes napsütés, kegyetlen szélcsend. A színpadon már nagyjából beállt a banda, csakhamar kezdetét is veszi ez a furcsa időpontú matiné-koncert.
Szabó Balázsról már írtam egy ízben, itt a tér árnyékában, csak azt tudta erősíteni, amit eddig is gondoltam: alázatos, energikus előadó, akinek nem számít, hogy főműsor-időben játszhat, vagy csak bemelegítőként délután, odaadással nyújt élményt a közönségnek. Ugyan a zenekarnak nem osztja minden tagja ezt a hozzáállást, a brácsás arcára kifejezetten siralmas élmény volt ránézni, olyan magas szintű unalom és nemtörődömség sugárzott róla, de a középpontban feszesen álló Szabó Balázs ellensúlyozta ezt. Az időpont a közönség összetétele miatt még szerencsésnek is nevezhető, ilyenkor ugyanis még mindenki megmozdítható: a színpad előtti teret a résztvevők korosztályos zónákat kialakítva foglalták el. A színpad előtt 13-14 éves kislányok fújják fejből a számokat, mögöttük az érettségi közelében járók, aztán az egyetemisták, és így tovább egészen az 50-60 éves zenekedvelőkig, akik beérve az utolsó sorokkal, onnan hallgatják megelégedéssel a koncertet.
Ami sajnos rövidke, hiszen az 5 órakor kezdődő mise miatt szigorú csend kell, hogy következzen. A zenekar többször elnézést kér, hogy nem játszhatnak ráadást, kinéznek a színpadmesterre, hátha mégis, aztán meghajolnak párszor, és legalább annyira kielégületlenül mennek le színpadról, mint amilyen állapotban a közönséget otthagyják.
No, akkor most irány haza! Munkára fel! Dolgozni, dolgozni, dolgozni! – harsognak a jelszavak fejemben, de lábaim nem mozdulnak. Jó a társaság, süt a nap, egész Szeged vibrál, ilyenkor érezni Magyarország „mediterrán” városát valóban mediterránnak, ami megtelik élettel, jókedv lengi be az utcákat, én pedig képtelen vagyok hazamenni a sivár panellakás apró szobájába, hogy magamba mélyedve bármit is csináljak. Lábaim végre megmozdulnak, de csak az éjjelnappaliig jutok, ahonnan két sörrel és egy üveg borral gazdagabban térek vissza a csendes Dóm térre.
Nagyjából két órányi napfürdő és beszélgetés után felcsendülnek az első akkordok a színpadról. Persze még csak hangpróba, de már gyűlik a tömeg, sokkal többen vannak, mint az előző koncerten. A Vad Fruttik gyors karrierje 2006 környékén indult, és mivel jó helyen voltak jó időben, és 2007-ben a Petőfi rádió megváltoztatta műsorstruktúráját, egyenes útjuk volt a felívelés irányába. Szaporodtak a koncertek, készültek a klipek és a nagylemezek, így ma már széles körűen is ismertek, a tinik csillogó szemmel eszmélnek rá egy-egy számuk dallamára, az egyetemistáknak rémlik valami egy-egy átpiázott koncertjükről, és sokakat mozgásba hoznak pattogó ritmusaik. Most sincs ez másként, a gitár-basszus-dob éppencsak disszonáns összjátéka könnyen fogyasztható, energiadús tánczenét produkál, amit pop-osra színez a billentyű. A vidámság, a könnyű, átbulizott lebegés árad zenéjükből, pedig szövegeik éppen a világ másik oldalát mutatják be. A depresszív, szociális, családi gondokkal átszőtt mély érzésű kamaszkor elevenedik meg előttem a szöveget figyelve, és táncolni már nincs is kedvem. Csak állok ernyedt izomzattal, egy-egy helyen a könnyem majd’ kicsordul, és nézem a vidám embereket, az önfeledt táncot, ami – ugyan nem szabadít meg egy gondtól sem, de – elfedi a problémákat.
A tánc elveszítette már funkcióját, megszűnt közösségi, terápiás aktusnak lenni, már nem áramoltat energiákat, csupán vidám mozgássorrá, a párzási rituálé részévé redukálódott. Reflektálnak erre a viszonyra, szembeszívatják a közönséget, persze jóindulatúan, hiszen nekik csinálják a bulit, de mély sebekből építkeznek, és pici csalódást is felvillanni látok az énekesen, amikor a tömeg egyértelműen nem érti, hogy miről beszél. Ennek ellenére megteszi a magáét, beletol minden energiát a mikrofonba, ugrál, guggol, hajol és nyomja a mozgást ő is ritmusra, de nála valami sokkal felszabadultabb, levezető hatása van. Generációs problémákat feszeget teljesen nyíltan kimondva, a zenével mégis elfedve. A savanyú optimizmus sugárzik a Vad Fruttikból, a minden teherrel megpakolt felfelé nézés, a szakadék átugrásának hite, de hogy ez a hallgatóságnak mit jelent, az megérne egy kisebb kutatást.
Megkaptam tőlük a havi lélekfröccsömet, most itt állok, mozdulni nem tudok a zenéjükre, ők megköszönik a figyelmet, és lelépnek, én pedig – jobb ötlet híján, alátámasztva mindazt, amiről énekeltek – a borosüveg után nyúlok. A Kiscsillagra már olyan nagyon nem is figyelek, egy jó társaságban ücsörgünk, majd megindulunk a Garaboncziás borozóba, ahol Paddy and the Rats koncert van, de abszolút teltház, még ismerősként sem tudnak beengedni, pedig most jól esne egy kis pattogás a könnyű, ír punk-rockra. Akkor hát hátra arc, és irány a Széchenyi tér, ahol a havi rendszerességgel általában a Jazz kocsmában megrendezésre kerülő Undorground est van, mindenféle gitárorientált muzsikával.
Mire odaérünk, én már feloldódom a palackban. A fruttis lélekfröccs még mindig nyomja a mellkasom, de némi fűben hempergés után a szökőkút melletti placcon elkövetett egészséges mozgáskultúra elleni ugrabugra segít oldani a feszültségem. Bele is feledkezem a vonaglásba, átengedve testemen a zenét, hadd váltson ki belőle amit akar, fittyet hányva konvenciókra, vagy megszokott mozgássorokra. Ebből persze az következik, hogy hülyének néz mindenki, amiért összevissza rázom magam, de ilyenkor már nem érdekel, ilyenkor már szabad vagyok.
No de máskor miért nem? Miért kell egy ilyen estét átélni ahhoz, hogy a szabadság mézesmadzagát megnyalinthassuk, és miért nem teszi ezt mindig mindenki? Rabok vagyunk, az világos, csak még azt nem tudom, mi tart fogva bennünket.
Friss
Érdekességek
