Az ember egy idő után - jó esetben húszas éveinek közepére – elér oda, hogy a tini korában hallgatott Offspring és Tankcsapda már kezd számára cikivé válni. Szeret még zúzni, pogózni, megkülönböztetni magát a mainstream tömegtől, de valami több kell neki, mint 16 évesen. Ezt a keletkező rést tölti be a Paddy and the Rats.
Két órával a koncert kezdete előtt, már alig volt jegy, nagyon sokan már napokkal korábban megvették, a Garaboncziás Borozó közönsége ugyanis jól tudja, hogy ha Paddy van, az teltházat jelent. Én még időben odaértem, így két óra lébecolás után a bejáraton benyitva büszkén mutogatom a csuklómra nyomott pecsétnyomot. A hely már zsúfolásig megtelt emberekkel, csak kapkodom a tekintetem, ahogy szembejön egy-egy kék-fehérre festett arcú fiatal. Ha több skót Joker, skót Kiss tag és skót zászlófejű ember pislogna rám a szemét elfedő kék festék alól, azt hinném LSD-t csempésztek az italomba, és mindenhol Mel Gibson torzult mását látom, de szerencsére csak a közönség 20 %-a volt festékezősen elvetemül. Picit érthetetlen ugyan, hogy egy alapvetően ír kocsmazenét punkrockkal ötvöző zenekar koncertjén miért skót mintát pingálnak az emberek a fejükre, de végül is kelta, kelta, fogjuk rá, hogy mindegy. A lényeg úgyis, hogy valahova tartozónak érezzék magukat, hogy nyugodtan elmerülhessenek egy szubkultúra biztonságot nyújtó egyéniség-illúziójában, hogy el lehessen vonatkoztatni a mainstreamtől, és ki lehessen mutatni a világ iránt érzett dühöt és a kiábrándultságot. Senki ne szóljon nekik, hogy ez is éppen olyan fétis, mint a plázacicák márkák iránt érzett ellenállhatatlan vonzalma.
A Fiction Stop már rázendített, minden erejüket összeszedve próbálják bemelegíteni a hangulatot, de a közönség ír dallamokra vágyik, így ez a regionális szinten színvonalasnak mondható zenekar (korábban már írtam róluk), nem okoz osztatlan sikert. Vagy csak mindenkinek ital van még a kezében, ezért nem tapsol túl sok ember. Pedig a srácok fejlődnek szépen, egyre határozottabb, erősebb egy-egy koncertjük, de a magyar alternatív zenének nevezett muzsikájuk nehezen hatol át a kék-fehérre mázzal borított füleken. Ők azért lenyomják a magukét, és átadják a helyet. Ahogy az est főzenekara a deszkákra lép, a színpad előtti tér egy csapásra megtelik emberekkel, és pont, amikor már kellemetlenné válik a népsűrűség, néhány páncélruhába öltözött, kardokkal és lándzsákkal felszerelt „lovag” jelenik meg, és határozott pengelóbálással kitolják a nézőtéren összegyűlt fegyvertelen sereget. Egy-két ember próbál műanyag söröskorsóval védekezni, de hamar megadja magát mindenki. Engem a falhoz lapít a körülöttem álló 3 ember; még élvezném is csípőnk lágy találkozását, ha legalább kettő közülük lány lenne. Igyekszem megszokni az egyre jobban feltörő tesztoszteron szagot, hiszen az este folyamán még sok hasonló élményben lesz részem. (félmeztelen, izzadt férfitestek, ha egymáshoz csapódnak…) A páncélosok közben elkezdik csapkodni egymást kardjaikkal, egyik-másik eldől egy-egy fejtalálatnál, aztán folytatják. Úgy tűnik sokan tesznek erőfeszítéseket az időutazásért, és vitathatatlan, hogy fa korsóból hangulatosabb sört inni, mint műanyagból, és páncélingben biztonságosabb pogózni is, de mivel nem a World of Warcraftban vagyunk, elég gyorsan nevetségessé válik ez a talajtalan hagyományőrzés. A szertartás – lovagi tornának nem nevezném – arra azért jó, hogy a viking bátorságot magukba szívó közönség egységes csordává alakuljon, és spontán üvöltözős-tapsolós mókázásba kezdjen, valamint, hogy az elfoglalt tér miatt gerjedt feszültség az első akkordokra történő felszabaduláskor egy nagy energiafröccsként zúduljon a Garabonciásra.
Ahogy rázendít a zenekar, egy csapásra őrjöngő ugrálóvárrá változik a tánctér. Nagyjából mindegy is, hogy mit játszik ez az egyébként remek zenekar, a lényeg a tömeg, és a hétköznapokban felgyűlt feszültség nem túl békés levezetése, amit a színpadon állók megnyugvással vesznek tudomásul, csupán arra kérik a tisztelt vendégeket, hogy az előre hátra lökdösődés helyett inkább bal-jobb irányban ütlegeljék egymást, megkímélve ezzel a zenekart a színpadra felhulló emberek okozta kényelmetlenségektől. Akkordozás közben ugyanis tudvalevőleg nehéz átlépdelni az izgő-mozgó fejeken, különösen ha az ember még énekel is.
Jól összeállt csapat ez, minden tagja egyéniség, amit ki is hangsúlyoznak, ki egy furcsa kabáttal, ki egy jellegzetes kalappal, ki különböző kendők és kiegészítők magára aggatásával. A sokszínű fúzió zenéjükben is érvényesül: az egyébként békés, sörmámoros ír kocsmazenéket pattogó punk-rock zúzással ötvözik, néhol egy leheletnyi ska is beleszűrődik, és egyéb folk vonulatok, a cigány zenétől az orosz tundrák keménységéig. Kegyetlenül zúznak, de ez nem nyomja el határozott, harmonikus dallamaikat, és ez az ellentét teremt olyan hangulatot zenéjüknek, amire a túlfűtött pogós punk és a lágy dallamoknak magát átadni hajlandó zeneszerető izzadtságot nem sajnálva mozgatja meg minden energiáját.
A közönség furcsaságaival való szembesülés ugyan még mindig hatalma alatt tart, és az első néhány szám alatt még elagyalgatok azon, hogy milyen jó is volt 16 évesen, a Rock klubban, amikor határozottan, zenekarok és felületesen megismert eszmék mentén tudtam definiálni önmagam, és milyen furcsa most nyitott szemmel járni, és a folyton változó világban fix pont nélkül létezni. De éppen e nyitottságnak köszönhetően ragadnak magukkal gyorsan a zöld mezők illatát idéző dallamok, és a nosztalgikus ritmus, mígnem én is az ugrálóvár közepén találom magam. Nem érdekelnek a tömeg fölé fröccsenő korsónyi söradagok, az a néhány agresszív nagytestű, izzadt férfi sem, akik a lökdösődő zóna szélén állva ököllel csapkodják, aki eléjük kerül, de beljebb merészkedni nem mernek, még a zsebemből földre hulló és ott széteső telefonom sem zavar, rutinosan szedem össze, és intő jelként értelmezve szemüvegemet inkább leadom a pultban. A koncert végére én is eggyé válok az izzadt sereggel, és amikor a visszataps után egy Metallica szám kellemes nosztalgiájából vezetik át – ez alkalommal nem túl kreatívan – a dallamot a Részege tengerész című örökzöldre, már barátságosan nézek a koncert végére kék-fehér szomorúbohócokká olvadt honfitársakra.
Az élő muzsika után irányított zenegép-party kezdődik: egy fickó - nevezzük DJ-nek - régi rock nótákkal szórakoztatja a publikumot, amik egyesével is elég élvezhetőek ahhoz, hogy a tánctér telve maradjon, nem csoda tehát, hogy az ezek fúzióját játszó Paddy and the Rats képes annyira megőrjíteni az embereket, hogy tértől, időtől, és a világtól függetlenül, csak a zenekar, és az ember mellett vállvetve tomboló testek maradjanak fontosak pár órára. Az időutazás tehát ilyen formában meg tudott valósulni, bár vissza is kellett térni gyorsan a hétköznapokba, de az ilyen ugrásokra szüksége van az ember egészségének, nem túl sűrűn, de feltétlenül!
(A kockázatok és mellékhatások elkerülése végett nem árt tartózkodni a vászoncipő viseletétől, és inkább az acélbetétes bakancs oltalma alatt merészkedni az ugráló lábak alá.)
(A képek a májusi koncerten készültek)
Friss
Érdekességek
