Beindult a kiállításdömping. A felújított Rektori Hivatal úgy látszik jó helyszínnek bizonyult, így egymást váltják a tárlatok, e mellett a TIK-ben is újabb és újabb képek kerülnek a falakra. A héten Mazila és a Random csoport kiállításai voltak terítéken, de hétfőn már cserélik is Roboz István fotóira, és Árnyas Koppány képeire.
A megnyitókat az Őszi Kulturális Fesztivál szervezői úgy hangolták össze, hogy aki csömörleni akar, odaérhessen mindkét helyszínre, így ha az embernek van türelme végighallgatni a méltatásokat, megnyitóbeszédeket, kétszer is pezsgőzhet és pogácsázhat.
A szokványos - okos emberek kiállnak és elkezdenek beszélni - menetrendtől való apró eltérés is feldobja a korgó gyomrú vendégsereg élményét, így amikor Mazila a Rektori Hivatal üvegfalú liftjén, bevonuló zenére érkezik a harmadik emeletről, rögtön pluszponttal kezd nálam. Innentől kezdve viszont a megnyitó rátér a kötelező körökre: rövid vers és hosszú méltatás, amiből megtudhatjuk, hogy a 44 éves festő nem is olyan régen még az Andragógia Tanszék hallgatója volt, de a színek részletezése, a hatások ecsetelése és a – bizonyára – nagy nevektől idézett sorok között ez a legizgalmasabb információ.
Nagy nehezen sikerül megnyitni a kiállítást, a vendégek egy része elkezdi rotálódó szemlélődését, mások megrohanják az alkotót gratulációikkal, én pedig gyorsan átslisszolok a másik terembe. Nem a terített asztal miatt, - bár bizonyára úgy tűnik, én vagyok a legéhesebb – hanem, mert itt nyugodtan meg lehet állni a kép előtt, nincs az a kínos feszültség, ami akkor árasztja el az embert, ha az utána jövő már türelmetlenül toporog, menne tovább, de még mindig annál a képnél időzik…
Márpedig ezek az absztraktok olyan jószágok, hogy általában tovább lehet mellettük siklani gyorsan, de amelyiknél megáll az ember, annál igazán meg kell, hogy álljon. Azért, hogy élvezze. Noha Mazila honlapján azt írja, „Saját szórakoztatására” alkot absztrakt képeket, „amelyek senki mást nem szórakoztatnak”, nekem valamiért több képe előtt is muszáj elidőznöm. Fiatalos színeket, és lendületes vonalakat használ, gyakran játszik az árnyalatok egymásba csúszásával, a határozott, és elmosódó vonalak egymásra hatásával, amiknek megfelelő kombinációi nagyon érdekessé és élvezhetővé, elidőzhetővé teszik képeinek jó részét. Más kérdés, hogy tájképei üzletileg jobban mennek, de mivel kezdeti újságírói pályája is üzleti alapon indult, mégis a festészetnél kötött ki, nem hiszem, hogy ez mély sérelmet jelentene neki.
Nagyjából egy órán át szemlélődök a vásznakon és magamban egyszerre, majd irány a Tanulmányi- és Információs Központ, ahol naponta több ezren megfordulnak, így a Random csoport első megnyitójára össze is gyűlt legalább 50 ember. Nem akarok a kultúra siralmas helyzetéről regélni, de ez a soknak számító érdeklődő is leginkább a kiállítók nagy létszámának köszönhető, hiszen az ilyen eseményeket leginkább az alkotók ismerősei szokták látogatni. Jelen esetben huszonéves egyetemisták. Míg a Rektori Hivatalban jól öltözött középkorúak pogácsáztak, itt laza ruhában ácsingózó raszták, csinos lányok és laza srácok várják, hogy mehessenek a szomszédba sörözni. De ők legalább kiállítás után, nem pedig diszkó előtt mennek.
Itt kicsit szervezetlenebbnek tűnik a megnyitó, mint az előző helyen, de szépen, lassan, picit határozatlanul egyszer csak az egyik alkotó, Kazi Roland odaáll a mikrofonállványhoz, bekötözi száját, fejére tesz egy korsót, majd érthetetlen szavakat mormog. A beszéd intenzitása egyre fokozódik, már testi fájdalommá válik a közölni akarás, a szónok földre rogy, szenved a meg nem értettségtől, majd széttöri a fejével szinte eggyé vált korsót, amiből búzaszemek hullanak szerte-szét. Véres kézzel felkapar párat, és a közönség között elveti őket. Picit didaktikus performansz ugyan, de legalább nem irritálóan művészieskedő, a fiataloknak meg nem árt, ha tudják dekódolni az ilyen megmozdulásokat.
Ha az üvegliftes bevonuló feldobta a megnyitót, akkor ez már-már a szórakoztatóipar mélységeibe emelte, de a kötelező köröket itt is végig kell járni, úgyhogy Szabó Tamás, festő- és szobrászművész áll a mikrofon mögé, és beszélni kezd az új generációról, az internetről, hogy bezzeg nekik még egy mesterük volt, most meg már mindenki saját patch-work mesterét alkotja böngészés közben, és dicsér sokat, bár nem a műveket méltatja. Elismeri a sokszínűség erejét, ami azt mutatja meg, ami őket, fiatalokat izgatja, ellentétben az ő fiatalkorával, amikor zsűri választott képeket egy-egy kiállításra.
Nem kvalitásról beszélünk, hitelességről – mondja.
Igaza is van, no nem mintha nem lenne kvalitás, de a sokszínűség és a hitelesség elnyomja, így nem tűnik fel annyira. A közönség minden tagja épp úgy megtalálhatja a neki tetsző stílust, technikát, ahogy az alkotók is megtalálták azt, ami éppen foglalkoztatja őket. Akadnak szobrok, könyvhasábokkal mintázott képek, rajzok, festmények, egyvonalas, reális, naiv, deviant, társadalomkritikus, békés, szépséget kutató, magával foglalkozó és mindent leszaró is. Nem is maga a kiállítás képviseli a legfőbb értéket, hanem ez a csoport, akik úgy gondolták, hogy elég pimaszul fiatalok ahhoz, hogy ne a csodára várjanak, hanem kezükbe véve önszerveződésüket, közösen érjenek el valamit. Több frontos háborúra vállalkoztak: az utcán, a street artban épp úgy meg akarják hökkenteni, kizökkenteni az utca szürke emberét, ahogy egy kiállítótérben meg akarják ragadni az alapvetően érdeklődő látogatót. Sokszínűségüknek köszönhetően ez bizonyára jó aránnyal sikerülni is fog, és noha Mazila kiállításán inkább találtam olyant, amit kiraknék a falamra, sikerült megnyerniük törzsközönségnek.
A képeket Hrivnák Anita készítette.
Friss
Érdekességek
