"Ha Isten és Ördög sakkozna, Harlekin lenne a sakktábla"
Az immár 22 éves Derevo társulat egyik fő jellemzője, hogy kopaszok. A másik, hogy baromi jó előadásokat hoznak létre. Így aztán nem sok veszíteni valója volt annak, aki kedd este rájuk szánt az életéből másfél órát a Kisszínházban.
A Németországban élő, orosz társulat a középkori vásári játékok, vándorszínészek és pantomimesek előtt rótta le tiszteletét. Egy értelmes szó nélkül, csak testtel, mozgással és mimikával kommunikálva. A színház univerzális nyelvén beszéltek: bohócul, pontosabban Harlekinül, az itthon ismert vörös orrú csetlő-botló ugyanis már csak cirkuszi változata a középkori harlekin-játékok clown karakterének.
A Derevo elképesztő érzékenységgel gyúrta össze az eredeti karaktereket a mindent tudó bohóccal, és tágította ki az egész emberiségre, és ezzel együtt saját arts poetikájukra. A Kisszínház nézőtere zsúfolásig megtelt. Iszonyatosan meleg volt. Lajos-Barabás (Pantaloon karakter), a nagyszakállú, pocakos bohóc furkósbottal irányította az utolsó nézőket az itt-ott fellelhető szabad helyekre, közben játszott a reflektorfénnyel, hol beleállni próbált, hol elmenekülni. Tette mindezt olyan imádnivaló, emberfeletti mozgáskultúrával, amitől a néző egyből szívébe zárta.
Aztán elsötétült a nézőtér. A színpadot takaró függönyön árnyak jelentek meg. Egy férfi és egy nő árnya, ahogy egy párkapcsolat mindennapos erőviszony-harcát táncolják. Amikor már azt hittem, hogy egy humoros, de komoly balettelőadáson vagyok, a függöny mögül előbújt Lajos-Barabás, kezén egy férfi és egy női bábbal, majd háttal a közönségnek, a színpad feneke felé - ahonnan felvett ováció hallatszott - meghajolt. Ki van kint és ki van bent? Tehát a kulisszák mögött ülünk, és látjuk, ahogy szegény, fáradt bábmester már lepihenne, de szűnni nem akaró taps miatt felveszi a mosoly-maszkot, és kimegy még egyszer meghajolni. A fáradt bábos végül helyére teszi játékait, a férfit és a nőt, egy-egy ablakba. Szinte filmszerűen úszik át a fény a színpad hátsó részére, ahol már az élő, eleven bábokat látjuk, Anto Adasinsky és akik játszani kezdenek. Újra nézők lettünk? Vagy ez a függöny mögött a “valóságban” történik? Hirtelen egy álomvilágba csöppenünk, ami nagyon is valóságosnak tűnik. Toy Story reality. Egymásba folyó jelenetek az élet folyamatos körforgásában.
A férfi báb, Harlekin udvarol a női bábnak, Pierettának (aki Columbine-karakter), mesteri pantomim: az ember, mint lábtörlő, gáztűzhely vagy a látványra reagáló, élő zuhanyrózsa. A férfi odaadása azonban nem hatja meg a hölgyet, addig-addig kéreti magát, míg más feleségül nem veszi. Harlekin a szívét adja Pierettának egy húsos kaliforniai paprika formájában, aki pechjére túl csintalan és túl éhes, így megeszi. Ismerős történet, fájó szívvel, édes emlékekkel és szeretetteljes mosollyal ült a közönség. Ekkor még mindenki azt hitte, hogy lesz egységes történet. De “csak” festői szépségű képekkel, aprólékos, a lélek rezdüléseit is kifejező mozgással előadott rövid jeleneteket kapott. Harlekin meghalt sokszor egymás után egy hátsó, misztikus fényben, de szívét megvarrta a bábmester, sőt egy apáca is meggyógyította, végül egy kis pirosruhás majmocska-bohócban öltött testet a ketyegő. Így leírva persze nem tűnik túl komolyan vehetőnek, de ahogy mozgással, tánccal előadták, szívekig hatolt. Mindegyik karakter szerethető volt, leszámítva talán a Holló árnyékának nevezett halálmadarat, ami a vörös paprikákat gyűjtögette, és őrizte, mintha saját tojásai lennének. Születés, halál, háború, szerelem, elhivatottság, óra, iránytű, útkeresés. Egyszerűen minden.
Mindig optimistán és soha senkin nem állva bosszút, ez Harlekin titkos receptje. Szóval benne volt az egész élet. Olyan bölcsen megfogalmazva, és érzékenyen előadva, ahogyan csak a bohócok tudják: megmosolyogtatva, de véresen komolyan véve minden másodpercet. Könnyedén és precízen, úgy, hogy a nézőnek eszébe sem jutott, miért szép az, amit lát, és még a legmerevebb fajtája, az előadók réme, a túlagyaló fontoskodó is hagyta magát elvarázsolni, vissza a gyerekkorba, mesét hallgatni, aztán a güri, a “merre menjek”, némi halál, végül a tapasztalatainkkal, értékeinkkel megrakott szekeret húzva mind eltávoztunk a fény felé, a végtelenbe.
Friss
Érdekességek
