A közönség kortalan, totyogós babáktól kezdve a nyugdíjas szórakozni vágyókig mindenki megtalálja valamelyik faluban a kedvére valót. Zömmel azért a fiatalok élik a „völgyhangulatot” (20 év alatt ez a kifejezés önálló fogalommá nőtte ki magát). Neohippik, néprajzosok - az egészségesen magyarkodó fajtából - és utcazenészek vannak mindenhol.
A falusi romantika, a gyönyörű táj és a szabadság felfokozott érzése mindenkire nagy hatással van, bárhol beleszaladhat az ember egy világmegváltó beszélgetésbe, egy érdekes emberbe, vagy kialakulhat egy baromi jó jammelés. Itt mindenki őrjöngve fogadja a legbutább ritmust is, amire felszabadultan lehet mozogni, törzsi mód bulizni, vagy csak háttérzajként hallgatni.
Ilyen közegben bárkinek hálás feladat előadást, koncertet vagy bármilyen produkciót bemutatni.
A Szegedi Focus műhely pont egy bármilyen produkcióval mutatkozott be Öcsön a nagyérdeműnek: a színházcsináló társulat ezúttal ugyanis zenélésre adta a fejét, és Benkő Imola úgynevezett „városi vándorkoncertet” vitt színre Happy Hour címen 3 színésszel és egy zenésszel. Annak ellenére, hogy a koncert és a zenélés irányába mutatott a produkció, erősen magán viselte a színházi előadás egyes elemeit is… nagy szerencséjére. A színészek ugyanis nem zenészek, ez talán egyértelmű, bár akad kivétel. Hiába van Csorba Katának hátborzongatóan jó énekhangja, ha nem tud kottát olvasni. Hiába van Seres István Pipunak egy alap énektudása, azért mozgásban erősebb, Varga Norbi pedig a színház és zene közt vergődő született hangulatcsináló, de – a ráfordított energia hiányában - sem gitártudása, sem rendezői kvalitásai nem ütik meg azt a szintet, hogy önállóan megállja a helyét egy színvonalas koncert vagy előadás erejéig. Kellett tehát a koncepció, a rendezés, és a számok közötti megbeszélt, improvizatív poénok, kikacsintások és összeszólások, hogy működjön a koncert. És működött.
A fiktív zenekar (mivel mindig csak az aktuális előadáson válnak zenészekké) a Szegény Zsolti és a többiek névre hallgat, ugyanis csak Préda Kovács Zsolt volt képes megmaradni a csapatban, a többi zenész kihullott a próbafolyamat alatt. Ő viszont nagyszerű zenéket írt Pilinszky, Parti-Nagy, Varró Dani, Szilágyi Domokos és József Attila verseihez, mindegyikhez a legjobban illeszkedő stílusban, a csujjogatótól kezdve, a ska-n át egészen a technóig. Annak ellenére, vagy éppen amiatt, hogy a zenei stílusok alapmotívumait használta, született néhány slágergyanús szám, ami a mai könnyűzenei világban arra is jó, hogy az emberek megjegyezzenek egy-két verset is. Az egyszerű motívumok használata kicsit parodisztikus jelleggel hat, megmutatja, hogy mennyire is egyszerű zenét csinálni, és egy-egy stílusba besorolni.
A dalok összeállításának a lényege a boldogság témakörének boncolása volt, így aztán kaptunk örömöt, bánatot, és bizonytalanságot, hogy aztán mosollyal az arcunkon, egy kellemes belső bizsergéssel távozzunk.
Persze a zene nem elég önmagában, különösen egy ilyen téma esetén, életbevágóan fontos a megfelelő előadásmód, és egy olyan környezet megteremtése, amiben a leginkább működőképes egy-egy dal. Benkő Imola már a legutóbbi előadásában is ráizgult a ledekre, így nem kellett sok, hogy kipattanjon a fejéből a koncert látványvilága: az énekesek legyenek ledekkel megtűzdelt ruhában. Ez a produkció fénytechnikáját ki is merítette, de nem is hiányzott több.
Mintha egy kellemes nyári este kifeküdtem volna a fűbe, és belebámultam volna a csillagokba, elgondolkodva az életemről, szerelemről, és úgy általában a mindenséghez való hozzáállásomról. A színészek mintha a csillagos égből énekeltek volna nekem, nekünk. Mintha az arcuk lett volna a hold, a hangulatunkra talán leginkább ható égitest.
De ez már túl romantikus, azért annyira nem vették komolyan a koncertet, hiszen a boldogságnak két markáns útja van: a lelki és szellemi szegénység, vagy a megfelelő önirónia és magunkra találás. A Happy hour szerencsére az utóbbi irányába billent, és reflektáltak saját hiányosságaikra, erősítve előnyeiket. Kiderült, hogy Csorba Katának inkább abszurd, mint abszolút hallása van, Seres István frontemberként brillírozott konferáló szövegeivel, Varga Norbi pedig bohócos jelenlétével, a megtűrt, de periférián levő bandatag szerepében mutatta meg magát. A balhét Szegény Zsolti vitte el: szaxofonon, klarinéton és zongorán varázsolt koncertet a színészek kvalitásaiból.
Felmerül a kérdés, hogy vajon hasznos lenne-e a zenével foglalkozó zenekaroknak hasonló koncepció mentén működni? Mennyire színház egy koncert, ha zenében kevésbé jártas emberek is képesek összehozni egy élményt adó produkciót?
Ezeket a kérdéseket már nem én fogom végiggondolni, mert pont a mellettem levő sörpadon Berecz András kezdett énekelni egy éppen összeverbuválódott zenekarral, amire már táncolnak páran, Novák Péter is itt sertepertél, a következő sarkon valószínűleg dzsembés dobosokba ütközök, és a megszervezett programokról még szó sem esett. Este átstoppolok Sheket koncertre, aztán valahogy majd visszajutok Kapolcsra, hogy az utcán sodródva, egy-egy helyre beülve csak úgy a spontaneitás varázsával érjenek az élmények. Ez a völgyhangulat.
Kapcsolódó cikkek
Friss
Érdekességek
