Hüvelykujj kidob, mosoly, barátságos, ártalmatlan tekintet. A harmadik autó föl is vesz. Két idős fószer ül elöl, én a furgon csomagtartójába kerülök. Csak reménykedni tudok, hogy tényleg Monostorapátiba visznek.
Itt, a Művészetek völgyében remekül működik a stoppolás, de sokan már ide is „potyázva” jönnek, és valahogy mindenkinek nagy mázlija van, és gyorsan ideér. Lehet, hogy mégsem olyan gonoszak az emberek, csak a para nagy. Alig haladunk valamennyit, egy erdővel szegélyezett úton megállunk. Fölvesznek még egy stoppost. Mintha begyűjtenék az embereket valami rituális mészárláshoz. Pár perc után aztán kiderül, hogy a könyves udvarban dolgoznak, ártalmatlan, olvasó emberek.
Majdnem a koncert helyszínéig visznek, csak kicsit kell sétálni. Fél kilenckor Palya Bea és gigantikus zenekara még a beállással szuttyog, alig férnek el a színpadon. Még egy kicsi a magasba, még egy kicsi a mélybe, kontrollból picit lejjebb, és 9-kor – amikor már a Sheket zenekarnak kezdenie kéne – el is hagyják a színpadot. Gyors pakolás, szólnak-e a hangszerek, mikrofonok beállítása, pörögnek a hangosítók, a közönség mégis türelmetlen. Egy izmosabb tag csíkos felsőben be is ordibál, hogy „ne üssed azt a dobot, hanem játsszatok valamit”! A színpadmester kimegy hozzá, és elmagyarázza, hogy a hangtechnika picit bonyolultabban működik, mint a kocsmai prímás, akinek csak egy ezrest kell csúsztatni a vonójába, és már játssza is az Akácos utat.
A színpadon a srácokban hevesebben kezd verni az ütő. Nem könnyű ilyen alaphangulatban elkezdeni egy koncertet. Beindul az intro, a hegedűs húzni kezdi, de alig hallatszik belőle valami, a technikus igazít az egyik kábelen, – reccs - és már zeng is a tér.
Jót tett nekik a frusztra, mindent beleadva játszanak. Izzik a levegő, iszonyatos energia árad a színpadról, a közönség mégis ülve marad. Csak nekem tetszik ennyire? Már megint az én ízlésemmel van baj? Aztán szám végére kiderül, hogy nem: még a csíkos pólós arc is lelkesen tapsol, rájött, hogy megérte várni.
Nehéz is ellenállni a Sheket zenéjének. Fiatalos, energikus és sokszínű világzenét játszanak, klezmeres hangzásvilággal, amihez magyar népzene társul, és rockos, reggae-s és ska-s elemekkel tarkítják. Első ránézésre nagy katyvasznak tűnhet, de olyan ügyesen pakolják bele a különböző motívumokat, és egyensúlyoznak a tempóváltásokkal, hogy egységes és egyedi zenévé válik. Jórészt feldolgozásokat játszanak, sheket stílusban, és nagyon sokszínűen. Nem én vagyok az első, aki nagy jövőt jósol nekik, már ha megérik, és kibírják addig együtt.
A mindent átható élményhez már csak annyi kéne, hogy vibráljanak egymás közt a színpadon. Most eljátsszák a számokat, mindenki beleadja a magáét, ugrálnak, amikor ugrálni kell, megcsinálják a hangulatot, megőrzik szerénységüket, mégsincs meg az a kapcsolat, amitől igazán felforrna a levegő, és a csíkos pólós fickó is felpattanna a padról tombolni. Préda Kovács Zsolt, a klarinétos, aki a zenéket hangszerelte, Mr. Edwards, a harsonás és Velcsev Dejanov Kosta a gitáros-frontember együtt vannak, még Szabó János, a hegedűs is csatlakozik hozzájuk olykor, de a billentyűs, a dobos és a basszusgitáros kilógnak, de még ők sem annyira, mint az énekes, Boleman Kata, akinek csak néhány dalban kell produkálnia. Olyankor odaáll a mikrofonhoz, elénekli szépen, amit kell, még érzelmeket is pakol bele, és ennyi.
Irtózatosan jól bulizik az a pár ember, aki a színpad előtt mozog a zenére, és a padon ülők is élvezik a koncertet, de ha a zenekar összes tagja között meg lenne a kapcsolat, akkor fölrobbanna Monostorapáti a felfokozott hangulattól. Nem is csoda, hogy nincs meg a közös szikra, ugyanis a koncert után gyors pakolás, és irány haza…
Egy sört se dobnak be együtt, hogy barátsággal megbeszéljék a koncertet, vagy csak dumáljanak egy jót, egy órát sem maradnak, hogy megnézzék a következő koncertet. Hazamennek, és valószínűleg majd a következő próbán találkoznak. A közös színpadi jelenléthez márpedig kell a civil együttlét is, az élet közös élvezete, a bánat együttes átélése, támasznyújtás vagy segítségkérés.
De még ennek hiányában is jobb koncertet tudnak csinálni, mint Palya Bea, aki a hosszú-hosszú beálláson és a majd’ tíz fős zenekaron kívül mást nem ad a közönségének. Nagyon szépen, tisztán, technikásan, de főként sterilen elénekli az új lemezének dalait, amiknek a sok zenész ellenére gyakran olyan bután egyszerű hangzása van, hogy nem is értem, mit keres az a sok hangszer a színpadon. Jobban járnának egy szál gitárral. Palya Bea egyszerűen örül annak, hogy énekelhet a közönségének, hogy itt van a völgyben, de semmi viszonya nincs a dalokhoz, amik elhagyják a száját. Szép, szép, de nagyobb élmény lemezen hallgatni, itt unalmas, ezért - még a Sheket Hoedown című száma alatt átizzadt pólómban - a sötét út felé veszem az irányt.
Kidobom a hüvelykujjam, késő van már, ezért csak az ötödik autó vesz fel, hogy Kapolcsra érve csatlakozzak egy tűzzsonglőr csapathoz játszani, mezítláb táncolni az utcán pár dob és néhány furulya örömzenéjére, hogy a polgárőrök elkergethessenek minket, aztán Milli Chab dubstep buliján hajnalig rázni… a sört ki a pohárból.
Kapcsolódó cikkek
Friss
Érdekességek
