Egyszerűbb lenne csendben maradni. Hagyni az egészet, hadd menjen, amerre akar. De a csendben maradás csak elmélyíti a túlzott magabiztosságot, és megrekeszt a posványban.
Megszületett a SZTEage Társulat, debütált állandó helyszínén a SZTEage klubban, és nem véve észre egy nagy lépcsőfokot, csúnyát bukott. Orral előre, még a kezeit sem volt ideje kitenni.
Néhány ismerősömmel régóta téma volt, hogy milyen színházat lehetne a SZTEage színpadnak nem mondható deszkáival ellátott, 4 plafonra fixált reflektorral felszerelt, hideg modernitást árasztó termében összehozni. Abban biztosak voltunk, hogy nagyon kreatívan kell használni a néző- és játéktér viszonyát, a korlátozott fényeket, és a szűk teret.
Egyszer csak jött Székhelyi Dani (nem elhallgatandó, hogy a volt színházigazgató fia), és elkezdett társulatot szervezni, darabot próbálni. Beszélgettünk a helyről, jónak tűntek a meglátásai, mintha ötletei is lettek volna, úgyhogy egy új, jó egyetemi csapat reményének kíváncsiságával ülök be A modell című előadásukra.
Oldalirányba, a DJ pult felé elforgatott nézőtér fogad. A színpadon díszletek sorakoznak, a játék- és nézőtér határán megnyitói szalag szalad végig, fél méteres magasságban. Nincs takarás, a nézőtér mellé hajigálták a fotelokat, kávézóasztalt, fogast, jelmezeket, kottaállványt. Izgalmas térkezelés, alapjaiban kizárja az illúziót, a realista színjátszást, hiszen a fénykezelő srác és a díszletrakodók is a közönség előtt teszik a dolgukat. Jóféle, kísérletező, egyetemi előadásra számítok.
A jobbára hallgatókból álló – pontosabban ülő - közönség izgatottan sugdolózik: „Milyen hosszú lesz?” „Meddig tart?” „Szünet is lesz? Mikor?” „Te jó ég! Két felvonás?”
Még egy kis fészkelődés és andalító zene szólal meg.
Tóth Sziszi és Székhelyi Dániel lép színre, de a reflektorok a felhalmozott díszleteket világítják, ami – mivel múzeumban játszódik a jelenet – remek megoldás, hiszen ott is a kiállított tárgyak kapják a fényt. Elkezdődik egy dialógus. A lány át akarja lépni a szalagot, hogy festékszóróval helyrefesse egy szobor péniszét, amit a puritánok levéllel takartak le. Ezt bő 10 perc alatt sikerül is tálalni a nézőknek, miközben szóba kerül a művészet, a szubjektivitás, forradalmi kiáltvány, mindent a felszínén kapirgálva, közben pedig a színészek egy helyben totyognak, és mondják a szöveget rendületlenül. Töketlen csajozós jelenet, amatőr-realista játékmódban, ami – különösen ebben a közegben – a gimnáziumi drámaórákra emlékeztet.
Elindul a mélyrepülésem. Már az elején elkezdek szenvedni, nyomja a fenekem a szék, kevés a hely a lábamnak, és a harmadik sorból alig látok valamit, ha leülnek. Márpedig gyakran leülnek. Minden jelenet abból áll, hogy bejönnek a játszók, megállnak vagy leülnek egy helyen, és felmondják a szövegüket egymásnak, kvázi dialógusként. Szép dolog visszatérni a gyökerekhez, a régi színjátszáshoz, de a Sztanyiszlavszkij előtti időkre egy amerikai kortárs romantikus-vígjátékkal azért igen kockázatos elvándorolni. Ráadásul Sztanyi legalább képezte a színészeit, nem csak fellökte őket a színpadra szöveget mondani.
A sok, nehéz díszlet miatt a változások nyögvenyelősek, és az andalító zenének köszönhetően hatékonyabban álomba ringatnak, mint Mike Tyson jobbhorga. Már az elsőnél eltelik fél perc egy reflektor átbillentésével, valamint egy fotel behozatalával és kivitelével (valószínűleg rájöttek, hogy nem az a jelenet következik).
A jelenetek menete is unalmas: bejönnek, megállnak, szöveg, sötét, andalítózene, bejönnek, leülnek, szöveg, sötét, andalítózene, fél óra után egy poén, sötét, andalítózene.
A rendezés nem szolgál semmi izgalommal, gyanítom, hogy mivel Székhelyi Dánielnek ez az első rendezése, ami mellett a címszerepet is ő játssza, nem is nagyon volt rendezés, pedig a sztori nem elég nagy durranás ahhoz, hogy elvigye a balhét.
A Betti a csúnya lány mintájára adott egy csúnya bölcsészfiú Adam (Székhelyi), aki találkozik egy szép, képzőművész lánnyal, Evelynnel (Tóth Sziszi). A hölgy elég határozott, és manipulatív ahhoz, hogy a fiút ügyesen rávegye néhány új ruhára, frizurára, orrplasztikára és átformálja sármos pasivá. Közben akad egy-két félrekúrás is, indíték és életszerűség nélkül, csak hogy megindokolja Evelyn végső csapását, a kiengesztelő kérést: Adam ne találkozzon többet barátaival, Phillip-el (Székely Norbert) és Jenny-vel (Végh Emese), akivel engedve a gimi óta kielégítetlen gerjedelmének, félrekefélt. Hogy ne legyen ilyen egyszerű, hétköznapi brazil szappanopera, a szerző, Neil Labute csavarintott egyet a sztorin, és egy hosszú-hosszú, 15 perces monológban - melyben Evelyn elmeséli az egész történetet előröl - felfedi, hogy Adam átformálása az ő képzőművészeti vizsgamunkája volt, aminek elemeit ki is állítja. No bumm! Hatásos befejezés… Lenne – mivel ekkorra már a közönség fele alszik, sörözik a büfében, vagy döbbenten, felhúzott szemöldökkel megmerevedett arccal bámul, hogy mi a franc ez a „színpadon” -, még egy érzelmes, a két főszereplő viszonyát tisztázó jelenetet azért odabiggyesztettek a végére fölöslegesen, csak hogy ne lehessen érezni, mikor van vége az előadásnak.
Ezt a sztorit próbálja a frissen alakult társulat befogadhatóvá és fiatalossá tenni vulgáris kifejezésekkel, hirtelen a semmiből feltörő ál-indulatokkal, kiabálással, műcsókokkal, és rengeteg díszlettel. 2 fotel és egy kanapé kell 4 ember leültetéséhez, egy egész bicikli egy csengetéshez, utcai pad és kávézóasztal egy-egy sima beszélgetéshez. Még jó, hogy hegyet mászni nem mennek a történetben, biztos szereztek volna hófödte hegycsúcsot is valahonnan. Ezekkel az eszközökkel próbál a rendezés realista és kőszínházi lenni egy erre teljesen alkalmatlan térben, vegyesen képzetlen színészekkel, néhányuknak egyenlőre a természetes beszéd sem megy tökéletesen, nemhogy az érzelmek átélése és átadása.
Általában egy darab premierjének közönségénél a legnagyobb az elfogult ismerősök aránya, de egyszer sem tapsolták vissza a társulatot, ami sokatmondó jelzés, még ha utána el is hangzik az ilyenkor szokásos „gratulálok”.
„A hazug művészetet gyűlölöm” – hangzik el rögtön a darab elején, igen modorosan Tóth Sziszi szájából, majd a végén Wilde-ra hivatkozva „Az őszintétlenség és árulás a művészet velejárója” lesz a mottó.
Még az egyetlen valóban jó ötlet is - hogy az elején múzeumi hangulatot teremtő, majd később Evelyn vizsgamunkáját, kiállítását jelentő díszletek és kellékek végig láthatóak - csak a véletlen és az időhiány műve volt. El akarták takarni az eszközök, az első jelenetben nem azokat akarták megvilágítani, csak nem sikerült vásznat szerezni, és véletlenül a második felvonás fényei maradtak fenn. A véletlen tehát jobb rendezőnek bizonyult Székhelyi Daninál. Hogy kapcsolódjak a darab magasröptű eszmefuttatásaihoz a művészetről, hazugságról és érzelmekről, én is Wilde-al fejezném be: „Mindenki a maga baklövéseit nevezi tapasztalatnak.” Remélem valóban így lesz, és a következő darabról is hasonló őszinteséggel nyilatkozhatok... pozitívan.
Kapcsolódó cikkek
Friss
Érdekességek
