Kész, vége, túléltük! Annak ellenére, hogy a bevásárlóközpontok apokaliptikus tömegeit szemlélve a legrosszabbra készültem, idén sem hozott világvégét a Jézuska. Megmaradt a szokásos családi perpatvarnál, a nagy zabálásoknál, és a jól, vagy kevésbé eltalált ajándékoknál. A hó legalább leesett, az utak nyugodtabbnak tűnnek, bár a sofőröknél ez nyilván másként csapódik le. A lényeg, hogy vége van, nem szenvedtem újabb pszichológiai károsodást, (vagy csak egyből elnyomtam) és ezt meg kell ünnepelni. Ki kell ereszteni a gőzt, ismeretlen emberek közé vegyülni, és úgy inni, ahogy a széles családi kör előtt nem illik.
Az utcák néptelenek, de a villamosok szerencsére járnak. A Novotel-nél leszállok, irány a jazzkocsma. Nem pislákol a sokat ígérő bejárati lámpa, de azért végigmegyek az utcán. ZÁRVA.
Sebaj, indulás a belváros felé, valamit majdcsak találok. ZÁRVA, Zárva és ZÁRVA. Halmozottan hátrányos a helyzetem: karácsony másnapja és vasárnap van. Mire a zárt ajtók mellett elhaladva, kedvenc egyetemi kocsmámhoz, a Pivo-hoz érek, minden remény és hő kiveszik belőlem. Átfagyott fülekkel, és dermedt kezekkel nyúlok a forralt borért, ami hamarosan enyhülést hoz. A hely viszont gyanús. Ez a Pivo nem az a Pivo. A nagytermet ellepték a 16 évesek. Olyan az ajtóban állni, mintha egy amerikai tini-sorozatot nézne az ember. Vasalt hajak, hülye sapkák, színes, bumszli cipők, és szájpeircingek morajlanak, rapperpózok, és nagymenő szövegek váltják egymást. A kocsmai légkörtől és a cigarettától nagyon keménynek és felnőttnek érzik magukat a srácok, és a seggüket csapdossák a földhöz örömükben, hogy találtak egy kocsmát, ami nyitva van a karácsonyi szünetben és még ki is szolgálják őket.
Nincs bajom a fiatalokkal, de az itt tapasztalt egyéniségtorzulás már kiüti a kamudetektorom. Akkor már inkább az utca. Csalódva bolyongok a hidegben, ám hirtelen felgyullad a villanykörte a fejem felett. A Mignon! A hely, amire mindig lehet számítani. Ha az nincs nyitva ilyen nehéz időkben, valóban vége a világnak.
Végigsietek a Püspök utcán, meglátom az APEH irodát, veszek egy gyors balost a Kossuth Lajos sugárútra, és már ott is vagyok a színes világító betűk alatt, kezem a kilincsen, lábam a lépcsőn, lelki szemeim pedig az itallapon.
Egy asztal pont szabadon maradt, de egy-két ember teltház esetén is talál helyet a pult köré rendezett bárszékeken, közel a hely szívéhez, ahol alaposan megfigyelheti a szorgos hölgyek kedélyes munkáját. Leteszem a kabátom, és felülök a magas bárszékre. Remek ülőhely: egy szinten tudok maradni a betérő emberekkel, és a hozzám lépő felszolgálóval, nincs kisebbrendűségi érzés, szemtől szembe a szemébe mondhatom: „egy sört, és egy zsebkendőt kérek szépen”.
Profik ezek a felszolgálónők. Mivel a hely minden nap nyitva van hajnal 4-ig, elég sok prosztó vendég is betéved, indokolt lenne a fanyar munkakedv és a flegma kiszolgálás, ők mégis minden érkezőre bizalomtól csillogó szemmel tekintenek, mintha azt mondanák: „Szia, de jó, hogy itt vagy! Foglalj helyet nálunk!” Ráadásul most a karácsonyi hangulatot magukra öltve, egységes piros pulcsiban tüsténkednek.
Alig kell várni az italra, már előttem áll, és egy zsebkendőt is kapok a pincérnő saját készletéből. Nem nagy érték, de a legtöbb helyen kiszúrnák a szemem egy kéztörlővel. Körönként kell fizetni, a jatt bőven fedez több csomag zsebkendőt is, nehogy tartozásom maradjon.
Végre a hideg által megindított takonytól megszabadulva, nyugodtan körülnézhetek. Első ránézésre ez is csak egy kocsma. Csak a szokásos: meleg színű, narancssárga falak, világító reklámtáblák, központi helyen fénylő pult, no meg persze a zene- és játékgép, a két pénznyelő. Ha annyim lenne, amennyit elúszni láttam a reménykeltő friss fizetésekből, most mindenkit meghívnék egy italra, a többit meg bedobálnám a zenegépbe. A teret egyébként is az uralja. Hangosan bömböl belőle a soron következő nagy kedvenc, ami a vendégsereg másik felének az idegeit borzolja. Aztán csörren a százas, fordul a kocka, és más ordítja a haverjának artikulálatlanul, hogy „Énekejjeeed! Nem mondom még egysze’! Énekejjjeeeeed!”, mint ahogy most is a mögöttem ülő, egyébként kulturált embernek tűnő ifiúr. De itt ez megszokott, ide már a felszabadult, hangosabb beszélgetésekre vágyó, spiccesebb társaságok térnek be a város minden részéről. Az ember itt olcsón és igényesen (drágán) is berúghat, így a vendégkör kortól, nemtől, etnikai, vallási vagy kulturális hovatartozástól teljesen független vegyesfelvágott. Találkoztam már félmeztelenül táncoló ketrecharcosokkal, akik ellen nem mertünk nyerni csocsóban, de olyan is előfordult, hogy egy aikido edző (akivel a zenegépnél haverkodtam össze) rángatott el egy majdnem verekedésbe torkolló szópárbajból, hogy inkább igyuk meg kint az erdélyi eperpálinkáját.
Ezen a helyen minden megtörténhet, de semmi sem kötelező. A kis kocsma a piát, a levezetést, a „még egy italt” szolgálja barátságos áraival és minőséges kínálatával egyaránt. Mindig van akciós lista, amin olyan nevezetességek képviseltetik magukat, mint Jan Becher 280-ért vagy Jack Daniel 480-ért, de ha a nevekhez nem ragaszkodunk, ihatunk Karpackie-t 250-ért egy 280-as Akácmézessel. Ezek kívül egy itallap, egy kávélap, egy pálinkalap és egy borlap szolgál olvasmányul, amiből mindenki válogathat pénztárcájához méltó hörpintgetni valót.
Nyílik az ajtó, és Zokker cimborám, a MonaStereo énekese lép be. Az este végére itt mindig összefújja a szemetet a szél. Sörözni kezdünk, - ahogy azt illik - néhány pálinka is lecsúszik, és megvitatjuk, hogy a WC-ben lévő víz, vegyszer és elektromosság nélkül működő piszoár tetején hogyan világít a gyártó hirdetése. (az ötleteket a kommentek közé várjuk)
Átülünk egy nagyobb társasághoz, akikről gyorsan kiderül, hogy Szeged underground fenegyerekei közül valók. Nem igazán ismerem ezt az MC-s, DJ-s kultúrkört, de Wowbagger nevével már találkoztam, és ha kicsit jobban odafigyelek, remélem, fogok a többiekével is (Mocsi, Coy, Do2). Afféle mikrofonharcosok, utolsó mohikánok ők, őszinte, tiszta lelkű srácok a hazug és képmutató világban. Nem csoda, hogy állandóan vegzálják őket, és az egyszerűség kedvéért a tapló cetlit aggatják rájuk.
Whiskey körök jönnek, üres poharak mennek, a pultnál a Szegedi Nemzeti Színház két színésze lazít, és épp úgy nem tudnak a körülöttem ülő arcokról, ahogy ők sem tudnak róluk. Gyönyörű, ahogy két egészen elhatárolódó világ iszik egy fedél alatt.
Újabb kör. 2 óra felé már beindul a buli is. A DJ az, akinek több pénze van a zenegépben. WC-re menet egy susogós melegítőben kávézgató 40-es nő leszólít, hogy nem tudok-e munkát adni neki. Munkát még csak-csak, de fizetést már tuti nem. Visszaülök. Zokkerrel ketten maradtunk, a többieket éppen a kocsma előtt nyaggatják a rendőrök. Valaki bámul rám a folyosó végéről. Ja, az én vagyok, fene vigye ezeket a tükröket. Nem érzem magam, mégis jól vagyok. Kikúráltam minden feszültséget, már nem hatnak meg a karácsonyi díszek, ideje hazaindulni. Még több hó esett, a járdákon még frissen csillog az új réteg. Ahogy egy kisgyerek ugrik a tócsába, úgy gázolok át a szűz havon, és élvezem, hogy szabad duhaj lehetek. Egy idős bácsi riad föl az egyik hóbucka alól. Ősz szakálláról lesöpri az apró jégcsapokat, feláll, és fagyott tekintettel, remegő, túlvilági hangon belekezd mondandójába:
– Én vagyok a Karácsony Szelleme! Gondolkodj el a sorsodról fiam, mert…
Kezébe nyomom a maradék kétszázasom meg egy cigit, és továbbhaladok az utamon.
Kapcsolódó cikkek
Friss
Érdekességek
