Tehetségeket kutatni üzletileg nem jövedelmező. Az ember egy halom energiát beleöl, hogy megtalálja őket, és még csak az után kell igazán sok pénzt és időt is rááldoznia, hogy valamit vissza is kapjon. Az Amatours tehetségkutató szervezői azonban – mint az utóbbi időben minden tehetségkutatónak nevezett üzleti befektetés kreátorai - megfordították ezt a fáradtságos kultúratámogató modellt, és a már ismertebb zenekarok meglévő közönségbázisát próbáták meg lecsapolni a jegyárral.
Ahogy az a kereskedelmi tévék sms-küldős műsoraiban már bevált, itt is a néző dönthetett, ha befizette a jegyárat, átküzdötte magát a meglepően kedves és udvarias biztonsági őrökön, és a kedvence nevével ellátott fecnit beledobta az általános iskolás farsangokra emlékeztető szavazóládába. A középdöntő estéjén 6 zenekar szállt versenybe, és próbálta minden erejével elcsábítani közönségbázisát a Postapalotába egy maratoni átállás-parádéra.
A körítés egyébként pazar volt, és furfangos rendezvényszervezőkre vallott: pofás kis honlap, facebook-os népszerűsítés, igen komoly sajtó akkreditációs feltételek (amik figyelmen kívül hagyásához egy email elég volt), karszalag, és press-es pass, szóval első blikk-re profi rendezvénynek tűnt, csakhogy, mint a dejavu a mátrixban, a szavazóláda kinézete jelezte a rendszerhibát, és élesedett a detektorom. A színpaddá összetákolt emelvények is a sulibulik hangulatát idézték, különösen, amikor az énekesek ugrabugrája közben a dobszerkó vándorolni kezdett az ingatag deszkák miatt. Noha legalább kontroll-ládából volt néhány, az oldalra kihelyezett két pár hangszóró, sem kecsegtetett magas színvonalú hangminőséggel, pedig a színpad mellett (nem vele szemben) ügyködő bamba technikus gyerek minden erejét összeszedve próbálta megfelelő működésre bírni a műanyagládákat. A két darab 500 W-os reflektor fényéből pedig a hátul ülő dobosok nem kaptak; ilyen ez a pop-szakma: csak az énekeseknek jut csillogás.
MoNaStereo – a durcás electrofunkerek
Mire túltettem magam a szépséghibákon, a színpadra lépett egy srác, és miután kibajlódta magát a kezében levő papírköteggel, felkonferálta a mai estét, és felolvasta a szponzorok tekintélyes hosszúságú listáját, majd átadta helyét az est első fellépőjének, a MoNaStereonak.
- Én nem vagyunk a szavak emberei. – indított sajátos poénnal az énekes, de ez nem szegte senki kedvét, úgy tűnt, a közönség jelentős része miattuk érkezett, bár a többi zenekar tagjainak lába is mocorogni kezdett a második szám után.
Nem volt tömeg, nem is volt túl aktív a közönség, és a srácok egyébként sem lehettek megelégedve a szervezéssel, ezért nem titkolták el, hogy nekik most nem jó itt lenni, és bevágták a durcást. Semmi kapcsolatot nem tartottak a közönséggel, az énekes csukott szemmel énekelt, a gitárosok magukba szállva, hangszerükre figyelve játszottak a dobos pedig a digitális kiegészítő hangokat adó számítógépére meredt, hogy pontosan tudja követni a tempót. A számok közötti hosszú töketlenkedésekkel sem a zenekar, sem a közönség nem tudott mit kezdeni, szóval egy pár perces felívelés után határozott mélyrepülést mutatott be a banda a rendelkezésére álló fél órában. Pedig igényes, újszerű, egyedi zenét játszanak, és az előadói bénázás ellenére sokan táncra perdültek, sőt a hangulatot - minden ellenérzéssel együtt - is sikerült fokozniuk.
A gitáros a koncertnek nem nevezhető rövidke idő végére kezdett csak belelendülni, az énekesnek is akkorra sikerült felszabadítania az energiáit, de lejárt az idő, és el kellett hagyni a színpadot.
Fél óra zene után legalább 20 perces átállás következett, vér cikin, síri csöndben. A szitanyomott Amatours-os pólók után úgy tűnik, nem maradt pénz egy cd-lejátszót kibérelni, hogy legalább valami zene szóljon, amíg hangszereket pakolnak, így a színpad recsegését hallgattuk.
SKAtch – a magabiztos bulihuligánok
A SKAtch nyolc tagjának különösen időigényes volt beállni, de nagy nehezen kivártuk, és ők ezt a lassan magasra építkező Légió című számukkal hálálták meg elsőként.
Nagyképűen, de energikus hajrával indítottak, de látva a passzív közönséget gyorsan vissza is hőköltek. Pedig várható volt, hogy az abszolút rétegműfajnak számító stílusra az elektronikus funky-t, hardcore punkot vagy akusztikus legendary rockot játszó zenekarok közönsége nem fog rákapni, de az énekes legalább reflektált rá, hogy szinte csak zenészek vannak a nézőtéren, és hitet tett az egyszerű zene, és a buta akkordok mellett. A hangtechnikus bambulgatott szorgalmasan, és nem vette észre, hogy a basszusgitár szétrepeszti a ház falát, míg a többiekből alig hallani valamit, így aztán hiába próbálták megmutatni, hogy milyen sokszínűek a ska-n belül (oroszos, tradicionális, punk-os és latinos skat-t is játszottak). Páran azért táncoltak a muzsikára, és ők élvezték is a koncertet, én viszont kivételesen mozgás nélkül figyeltem, és most először vettem észre, hogy a ska sör és ugrabugra nélkül milyen unalmas is tud lenni. A harsonás srác előtt le a kalappal, mert az este folyamán egyedül ő nem hőkölt meg az ijesztő közönség láttán, és végig nyomta magából az energiát, a mozgást és a tüzet.
Play – az érző szívű rockerek
A második néma átállásnál már kezdett elborulni az agyam, de a számomra ismeretlen zenekarok csak ez után jöttek, és a kíváncsiság legyőzte az őrületet.
A Play zenekar felhordott egy csomó széket a színpadra, és a közönség jó része is helyet foglalt a tánctér csempéin. Három gitár, egy basszus és egy cajon került a deszkákra, és picit nyálas, legendary elemekkel tűzdelt pop-rockba kezdtek. Van íve a számaiknak, és előadásukban az akusztikus hangszerekből kihozható kraftot is megpróbálják a maximumra tolni, de néha szétcsúszik a ritmusuk, és ettől olyan hangulatúvá válik a produkció, mint egy színvonalasabb tábortüzezés egy széplelkű rehabtanyán. Mintha csak a Hanson brothers-t látnám, pedig tudnak ők „kemények” is lenni.
Ahogy az énekes a haja mögül énekel, olyan, mint „Hogyishívják Kuzin” az Addams family-ből, amit tovább súlyosbít, hogy amerikai rocksztárnak hiszi magát, és meg van győződve róla, hogy ha végletekig manírosan, angol akcentussal énekli még a magyar szöveget is, attól királyabb lesz, mint Mick Jagger. A kemény, rock&roll tökösséget ellensúlyozták a számok közötti „poénkodással”, ami gyakorlatilag egy kihangosított, nyálas évődésként zajlott az oldalra fésült hajú szépfiú, és a markáns arcú, bongyor rocksztár között.
Stubborn – a fájdalmasan dühös kamaszok
A harmadik átállást már nem bírta legyőzni a türelmem, és beállt az agyhalál, verekedni lettem volna képes egy szájbatekert CD-lejátszóért. A következő zenekar a Stubborn nagyon nehéz helyzetbe került: a sok tökölődés miatt a közönség nagy része elhúzott, egyébként is már játszott az ő zenekaruk, leadták a szavazatot, a többi a tehetségkutatók dolga (akiket nem láttam a rendezvényen). A srácok azért nem estek kétségbe, sört szerezniük például fontosabb volt, mint elkezdeni a koncertet, de nagy nehezen a húrok közé csaptak. Metálriff, duplalábdob és hardcore hörgés csendült fel, és már éreztem, hogy ez sem fog megmenteni. Noha folyamatosan libikókáztak a dühös kamaszmetál és a lágy szívet felvillantó, nyálas pop dallamok között, ez utóbbi nem segítette az előbbi befogadását. Stílusosan mérges gyerekeket láttam ugrálni a színpadon, akik annyira beleviszik indulataikat a mozgásba, hogy lerepül a fejükről a fullcap, de az érzelmes résznél felveszik, és szépen beigazítják. Aztán kiderül, hogy nem csak libikókáznak, hanem minimum körhintára ültek, és a zenetörténet fontosabb stílusait igyekeznek alárendelni a metál szentségének. Funky-duplalábgéppel, ska ritmus hörgéssel és pop torzított gitárral: néhány taktusonként váltanak hangulatot, tempót és stílust, így aztán a közönség kapkodhatja a fejét, hogy milyen koncertre is jött. A fejkapkodás helyett a közönség lelépett, de ez sem hozta őket zavarba, a színpadról a nézőtérre ugorva azt is birtokba vették világfájdalmas tombolásukhoz. Stílusukon belül egyébként ügyesek, magával rántják a dühödt ütlegelésre hajlamos embereket, és a Subscribe-hoz hasonló energiával robbannak, de az agyhalál állapotából nem tudtak kimenteni.
Cante Diem – a külcsínyes hard indie-k
És még hátra volt két átállás. Feladtam, el is indultam haza, de a Cante Diem szerencséjére vissza kellett mennem a fölkúrtság hevében ottfelejtett táskámért. Látványra izgalmas csapat állt a színpadon: egy kócos hajú, őrültnek tűnő dobos, egy szőke alter-cicababa basszusgitáros-vokálos és egy kalapos, Johhy Deppet idézni kívánó gitáros-énekes. A közönség ennél jóval elkeserítőbb volt: az ott maradt 15-20 ember nagyobbik fele a többi zenekar képviselője volt, akik az eredményhirdetés miatt jöttek vissza. A szöszi már a koncert elején feladta, a gitáros és a dobos viszont keményen küzdött a színpad előtt ácsorgó négy emberért, és a 80-as éveket idéző brit pop-punkot kanyarított a majdnem üres teremnek. Pattogó ritmusok, odadörgölős, sikításba hajló, energikus ének, és a 30 évvel ezelőtti underground zenékre jellemző, hamiskás női hang töltötte be a teret. A The Pixies és a Hives annyira nem is különös házasságából foganhatott ez a zenekar, de összhangzatban és változatosságba még gyerekcipőben jártak.
A következő átállásnál már fölvágtam volna az ereimet, ezért inkább gyorsan elmenekültem, és szegény Ballabox-ot nem hallgattam már meg.
Döntősök
Nem túl meglepő módon az első három zenekar jutott tovább, akiket még megtisztelt a közönség a figyelmével, az utánuk következőknek esélyük sem volt. Pedig színvonalra elég közel álltak egymáshoz, csak stílusban nagyok a távolságok, amikhez hozzáadva a szervezők átállásoknál tanúsított nemtörődömségét, bőven elég volt ahhoz, hogy kínszenvedés legyen végighallgatni a „koncertsorozatot”. Nem tudom mennyire volt kifizetődő a rendezvény, de amatőr zenekarok közönségbázisára építeni egy tehetségkutatót eléggé Amatour dolog. Ma, május 4-én este 8 órakor a Posta palotában, a döntőn viszont már sztárvendég is lesz a Ganxta Zolee-t is tagjai közt tudó, kemény köntösbe bújtatott tinirockot játszó Sex Action zenekar képviseletében, akik majd biztos jól megmutatják a döntős MoNaStereonak, SKAtchnak és Playnek, hogy hol lakozik a rock&roll istene, ha már így fel lettek kutatva tehetségileg…
Friss
Érdekességek
