A huszonegyedik századi válasz – Bod Péter jegyzete

Bod Péter

2022. augusztus 16. 13:36

A huszonegyedik századi válasz –
Bod Péter jegyzete

Bolygónk körül több ezer műhold kering. Világunk digitalizációja olyan ütemben halad előre, aminek fejlettségéről és kiterjedtségéről még tíz évvel korábban sem alkothattak pontos fogalmat a témával foglalkozó jövőkutatók sem. Autóink, okosóráink, mostanában vásárolt telefonjaink, tévéink, hűtő- és mosógépeink tudása az átlagember számára szinte felfoghatatlanok.

 

Mindez feloldhatatlan ellentmondásban áll azzal a sokat idézett belügyminiszteri utasítással, ami szerint a hazai iskolákat arra kötelezik, mérjék fel, hogy adottak-e a feltételek a fatüzelésre való átállásra. Halk kérdés: mit kockáztat az igazgató, aki nemet mond?

 

Ha nem is a középkorba, de a XIX. századba, vagy a XX. század első felébe lövi vissza az országot – akár akarja, akár nem – az a kormány, amely Európa egyik gazdasági éllovasának nevezi magát, noha ettől fényévekre áll.

 

Önmarketingjének alaptétele, hogy „Magyarország jobban teljesít”, miközben mindenfajta gazdasági mutatószám alapján Cseh- és Lengyelország beláthatatlanul messze előttünk jár, Románia beért bennünket, a háztartások fogyasztása tekintetében lényegében csak Bulgáriát előzzük meg.

 

Tetszik ez vagy sem, de ez a tizenkét éves Fidesz-kormány mérlege. És most itt a tűzifa. Ahelyett, hogy egy modern és igazságos, teljesítményre épülő, a képességeket elismerő, azokat alkalmazni tudó és akaró államot építenénk, ott találjuk magunkat a Kincskereső kisködmön világában. Nem véletlenül.

 

Az Orbán vezette kormányok 2010 óta a konjunktúra feltételei mellett tevékenykedhettek. Jó volna, ha a bíráló mondat úgy hangozna: a kedvező körülmények ellenére semmit nem tettek az ország energiafelhasználásának korszerűsítéséért. A helyzet ennél rosszabb: ahol tudták ezt akadályozták.

 

Ellehetetlenítették a szélerőművek építését, a napenergia felhasználását félszívvel sem támogatták, a biomasszára épülő energiatermelés még gyerekcipőben sem jár Magyarországon. Nevetségesen alacsony összeggel támogatták a lakóingatlanok energetikai korszerűsítését. A helyzet azonban még ennél is rosszabb. Az erre a célra szánt uniós forrásokat a közintézményekre, a kormányhivatalok hőszigetelésére költötték. Szépséghiba, hogy ezt Brüsszel tudomásul vette.

 

Megtörténhetett volna, hogy 2010-től olyan átfogó programot indít el az akkor hivatalba lépő kormány, ami célul tűzi ki a magyarországi magán- és középületek energetikai korszerűsítését. A feladat herkulesi, mert energiafelhasználás szempontjából Európa egyik legpazarlóbb ingatlanállományának modernizációjához kellett volna hozzá látni.

De nézzük ennek a jó oldalát! Ezres-tízezres nagyságrendben jöttek volna létre kisvállalkozások, amely utólagos hőszigetéléssel, napelemek és napkollektorok telepítésével, nyílászárócserével, kazáncserével, új fűtőtestek beszerelésével foglalkozhattak volna.

 

Az új vállalkozások sokasága, és a meglévők növekedése révén rengeteg új munkahely létesülhetett volna. A megrendelések és az újonnan alkalmazott munkavállalók magas száma miatt mindez óriási lökést adhatott volna gazdaságnak. És ami ebből a szempontból döntő lett volna: akár több milliárd köbméterrel csökkenthető lett volna az Oroszországtól vásárolt földgáz mennyisége.

 

Ma már nem nagyon szokás Márki-Zay Pétert idézni, de az igazi rezsicsökkentés ez lett volna, ahogyan ezt a választási kampányában sokszor elmondta. Nem pedig az a lakosság átverését szolgáló matematikai bűvészkedés, amit a Fidesz politikai boszorkánykonyháján kifőztek. A kevésbé tájékozottak kedvéért: a rezsicsökkentés tíz éve alatt nagyjából nyolcban többet fizettünk áramért és gázért, mint a világpiaci árak miatt kellett volna.

 

A különbözetet nem csupán elvették a lakosságtól, hanem olyan magáncégek kasszájába került, amilyen a MET Magyarország Zrt., amit azért iktattak a gázvásárlás során az eladó és a magyar állam közé, hogy lefölözzék a beszerzési és a hazai értékesítési ár közötti különbözetet.

 

Tény, hogy az orosz–ukrán háború készületlenül érte Európát. A megállapítás az energiahordozók beszerzésére is igaz. De annyira senki mást nem, mint Magyarországot. Orbán korábban joggal ekézte Gyurcsányt, aki Moszkvával tárgyalva erősítette az ország gázfüggőségét Oroszországgal szemben.

 

„Nem leszünk a Gazprom legvidámabb barakkja” – fogalmazott pikírt szellemességgel az akkor ellenzékben lévő politikus, aki kormányfőként mindent megtett azért, hogy a Gazprom a lehető legjobban érezze magát Magyarországon. A barakkban.

 

Az is tény, hogy egyszerre kényszerhelyzetbe és lépéskényszerbe kerültek az uniós tagállamok a háború és a szankciók bevezetése után, amelyek mindegyik azon töri mostanság a fejét: orosz gáz nélkül vagy az onnan érkező gázmennyiség csökkenése mellett hogyan vészelhetik át a telet.

Németországban most élénk polémia folyik arról, hogy a még működő három atomerőművüket ne akkor zárják be, mint korábban tervezték. Felmerült az is, hogy újra indítják szénerő-műveiket. Mint látjuk, a szükség törvény bont. Pontosabban bonthat.

 

Ezt a helyzetet mégse hasonlítsuk a magyarhoz. A német kormányok a 2011-es fukusimai atombaleset után új alapokra helyezték a 84 millió ország energiapolitikáját azzal, hogy 2021-re 17 atomerőműben megszűnt a termelés. Ezzel párhuzamosan példátlan összeg fordítottak az alternatív energiatermelés bővítésére. Ezen a téren az eredményeik is tiszteletet parancsolók.

 

A teljességhez hozzátartozik, hogy az Északi Áramlat, majd az Északi Áramlat 2 megépítésével a kontinens legnagyobb gázfelhasználója erőteljesen hozzákötötte magát Oroszországhoz. Még akkor is, ha az utóbbit éppen a háború miatt nem helyezték működésbe, Németország „csupán” az általa elfogyasztott gáz 30–40 százalékát szerzi be Moszkvától, ellentétben Budapesttel, ahol az arány közel 90 százalékos.

 

Magyarország kiszolgáltatottsága ezen a téren döbbenetes. Az oroszok tényleg úgy tudnának velük gázügyben játszani, mint macska az egérrel. A kérdések kérdése, miért nem történt semmi a jelzett függőség oldása érdekében 2010 és 2022 között?

 

A kormány kétségbe esve kapkod, mert energiapolitikája két tételre épül. Egy: a paksi atomerőművet bővíteni kell. Ezt sem lett volna szükségszerű orosz hitelből, orosz technológiára és orosz kivitelezőkre épülve megtenni. Tudható, hogy ebben a kérdésben politikai döntés született. Kettő: a kőolajat, amíg világ a világ, Oroszországtól fogja vásárolni a jelentős állami tulajdonban lévő Mol.

 

Az orosz-ukrán háború és a nyomában zajló szankciók mindent újra írnak. A magyar energiapolitika alaptételei tarthatatlanok. B-terv soha nem volt, így az íróasztalfiókok mélyéről ilyesmi nem fog előkerülni. Ezért jön most elő a tűzifa.

 

Az ország energetikai gondjainak megoldása kőkorszaki eszközökkel. Legalábbis kísérlet erre. Kiderülhet heteken belül, hogy az iskolák fűtése nem állítható át fára. Ha nem ez volna a helyzet, akkor szembe kerülnénk azzal, hogy akkora mennyiségben nem volna tüzelőanyag, amely elegendő lenne az ezres nagyságrendben működő általános és középiskolák fűtésére.

 

És ha ez nem volna elég, akkor jó tisztában lenni azzal, hogy a megfelelő teljesítményű kazánokra márciusi határidővel vállalnak szállítást a legnagyobb hazai forgalmazók, ahogyan erről egy korábbi cikkünkben beszámoltunk.

 

Az elszabaduló energiaárak már most megmutatják, hogy a rezsicsökkentés nem ösztönzött takarékoskodásra. Az ország júliusi áramfogyasztása kilenc százalékkal volt alacsonyabb, mint egy tavaly júliusban. Ez nem magyarázható a hőmérséklet-különbséggel. Egyszerűen, mert a két július között ilyesmi aligha volt.

 

Ekkora fogyasztáscsökkenés szinte példátlan. Nem járhatok messze az igazságtól, ha úgy gondolom: pánikba esett a lakosság az emelkedő költsége miatt, ezért csökkentette a fogyasztását. Elnagyolt számítás alapján a kilenc százalék azt jelenti, mintha a 10 millió magyarországi áramfogyasztóból 900 ezer áramfogyasztása eltűnt volna.

 

Ez most csupán az ijedtség és a természetes megtakarítás emberileg nagyon is magyarázható következménye lehet. De ez nem energiapolitika. Még akkor sem, ha pillanatnyilag sokat segít az országon.

 

A szakpolitika nem helyettesíthető olyan politikai lózunggal, amilyen rezsicsökkentés és az ország energiahelyzetének alapvetően rossz felmérése. A legnagyobb gond ebben az ügyben a mulasztás. Az a makacs tény, hogy az elmúlt tizenkét évben a paksi bővítés ügyében aláírt szerződés aláírásán kívül nem történt semmi.

 

Mulasztás, kapkodás és kétségejtő válaszok után jutunk el az iskolák fatüzeléséhez. Magyarország a XXI. században. A helyzet magáért beszél.

 

Nyitóképünk a Fortepanról való. Urbán Tamás fotója 1979-ben készült Budapesten a Rákóczi úton