A kiröhögött Bödőcs Tibor – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. április 27. 12:54

A kiröhögött Bödőcs Tibor –
Sinkovics Gábor jegyzete

Bakfitty...

(tömör, ám nagyon is aktuális helyzetjelentés)

 

Talán az égett alumínium szaga.

Ha azt kérdezné tőlem valaki, mire emlékszem legjobban, mi az, ami elővarázsolja a réges-régi cilinderből az ifjúkor mámorát, akkor ez lenne az. A bojler, amelybe fát gyömöszölt apám, aztán papírral meggyújtotta és ez a csodahenger egyszercsak felforrósodott, és meleg vizet ajándékozott, amellyel aztán megtelt a fürdőkád. Életemben először. A szoba-konyhás lakás melankóliája, a kertvégi vécével, Rinyó nénivel, a szomszéddal pillanatok alatt eltűnt, hess, a semmibe foszlott és átvette a helyét a modernizáció – a második emeleti lakótelepi lakás pincéből felcígölt fával bemelegített alumíniumbojlere. Ha nagy ritkán érzek valahol hasonló szagot, becsukom a szemem, és újra ott ülök a kádban, fröcskölve, pacsálva, hangosan kiabálva, mintha az nem is kád, hanem egy hatalmas úszómedence lenne, csak az enyém. Nagyjából ekkor láthattam először Hofi Gézát a televízióban. Kimászva a kádból (az én kádamból...!) szépen megfésülködve, idétlen szövetnadrágot, még idétlenebb mellényt kockás vászoninggel magamra erőltetve, aztán jöhetett a virsli mustárral, fújhattam a trombitát, és leshettem tátott szájjal a szilveszteri műsort.

 

Leshettem benne Hofit, a szóvirtuózt.

Gyerekember még nem igazán értette, hogy a szülei miért nevetnek ilyen hangosan, önfeledten, néhány furcsa mondat után. A gyerekember honnan is tudhatta volna, hogy Hofi nem csak úgy a maga szórakoztatására nyomta a sódert, hanem afféle szelepként működött (ezt mondták és mondják rá azóta is az okosok...), ami kiengedte a gőzt, a lassan, komótosan épülgető szocializmus lakói fejéből. Vagy inkább lelkéből. Hofi zseni volt és utánozhatatlan. A magyar kultúrtörténet különleges alakja, akit illik tisztelni, bármilyen rendszerben, bármilyen párt hatalma alatt is élünk. Hofi monológjaiban, előadásaiban ott volt mindig a jövő is. Nemcsak a jelen abszurditása, hanem a jövő ígérete. Persze ezt mi akkor nem tudhattuk. Az ember elolvassa a tőle való idézeteket, igazából meg sem lepődik, mennyire aktuális néhány. Íme egy aprócska szösszenet Hofitól:

 

„Gyereked lábán mikor lesz új cipő: majd ha a tanácselnök fia rálép. Nyugodj meg, annak lesz! Az már tud lopni, csalni, hazudni. De ilyen, ami most van! De mi ez a pánik? Minden tévéhíradó, minden újság, kinyitom, meghallgatom: na, ma ki lopott? Hát ilyet! Nem kell ennyire sietni gyerekek! Hát azért marad abban, marad még! Tudod ezek miért lopnak?

Hagyománytiszteletből...”

 

Mintha a múlt héten vagy három hónapja írta volna ezt a szöveget.

A mának szól – nekünk, átlagembereknek, akik valahol, valamilyen megmaradt csatornán értesülnek róla, hogy mi zajlik a világban, és az országban.

 

Lopni, csalni, hazudni.

Hofi örök érvényű gondolatai.

 

Mindez csak azért jutott eszembe, mert Fideszországban nem szeretik Hofit. Szerepjátszó, képmutató komcsinak tartják, a rendszer kegyeltjének, mű-kritikusának. Fideszországban nem szeretik Hofit – mert ő még Fideszországot is kifigurázta. Már az úgynevezett rendszerváltás után sem engedett a tempóból, már betegeskedve, mondta a magáét, de a rendszerkritika talán élesebb volt mint valaha. Orbán Viktor is megkapta a magáét tőle.

 

A tükör ott Amerikában...

 

Fideszországban nem szeretik Hofit.

De Fideszországban már Bödőcs Tibort sem szeretik. Nem hasonlítanám össze őket, ám sokan mégis Hofi méltó utódjaként emlegetik ezt a tehetséges fiatalembert, a hazai stand-up talán legtehetségesebb előadóját. Már egyre több lekicsinylő, odamondogatós, kritikus írás jelenik meg vele kapcsolatban a kormánypárti sajtóban. Úgynevezett megmondóemberek marnak bele, és alkotnak róla lehangoló véleményt.

 

Vicces nagyon.

 

Vagy inkább szánalmas. Szánalmas az erőlködésük, ahogy a tehetséget, a kétségkívül meglévő tehetséget megpróbálják eltüntetni és valamiféle politikai kikiáltóként, pártemberként, liberális panaszkodóként beállítani őt.

 

Bödőcs Tibort kiröhögik.

A közönség nevet rajta, nevet a poénjain, az ironikus, szatirikus mondatain, a paródiáján, ahogy kifigurázza, megmutatja nekünk a miniszterelnököt, nevet a monológjain, a helyzetértékelésein, a komor, ám mégis vicces gondolatain.

 

Bödőcs valóban karakteres – és ebben hasonlít Hofira.

A rendszer már tiltakozik ellene, már nem szívesen hallgatja ahogy kifigurázza azt.

 

Még soha nem éltünk ilyen megosztott országban. Még soha nem gyűlölte ennyire magyar a magyart. Még soha nem üzengettek egymásnak művészek egyik oldalról – át a másikra. És soha nem volt ilyen rosszkedv, ennyi keserűség, ennyi kimondott és kimondatlan feszültség ebben az országban.

 

Egyre ritkábban nevetünk.

A felszabadultság immár hiánycikk.

 

Televíziót nézni agyromboló cselekedet. Újságot olvasni, híreket böngészni, kezdőlépés az öngyilkosság felé. Marad a színház, az olvasás, marad a szerelem, már akinek jut belőle. Aprócska gesztusok, egy csók a tarkóra, a fül mögé, a köldökre, egy simogatás, egy becéző szó – ott és akkor megszűnik, megszűnhet a külvilág. De aztán megint ajtóstól ront ránk mindaz, amit ma Magyarország és a világ jelent. Világjárvány, háború, pártcsatározások. Üzengetések, kurvaanyázások, békétlenség.

 

Itthon és a határon túl.

Nevetni kell, ennyi az egész.

 

Milyen kedves szlogen lehetne ez, ha képesek lennénk rá. Kiröhögni az álszent politikusokat, kiröhögni a hazugságaikat, kiröhögni azt is, hogy lopnak, hatalommániásak, cinikusak. Bödőcs sokat segít ebben. Elmondja helyettünk is néha amit gondolunk. Elmondja, hogy valóban Abszurdisztánban élünk, hogy birkanép vagyunk, akik hagyják, hogy hülyét csináljanak belőlük. Még tapsolunk is hozzá. Bödőcs Magyarországa maga a valóság.

 

Hofié is az volt a maga idejében.

És akik hallgatták, sokszor kínjukban nevettek rajta.

 

Talán önmagukon is.

 

A három műszakon, amit lenyomtak valamilyen gyárban, a kocsmán, ahol ácsorogtak hullafáradtan, kisüstivel, vizezett sörrel a kézben. A lerobbant Wartburggal, Trabanttal, amelyet folyton szerelni kellett. Most meg... már azon is nevetünk, ha Bödőcs vagy valamelyik stand-upos elmeséli, hogy van ahol heteket kell várni egy vérvételre. Egy sima, egyszerű vérvételre. Már ezen is nevetünk. Pedig sírnunk kellene, sírni és kiabálni. Azt kiabálni teli torokból, hogy:

 

„Se múltam, se jövőm, se pénzem. De nem vesztem el soha a fejem, bűn és szégyen kéz a kézben, keresem az emberem...”

 

Bűn és szégyen kéz a kézben.

 

Bödőcs Tibort immár fizetett, vagy inkább lefizetett liberális ügynökként állítja be néhány szánalmas véleményvezér. Eszükbe sem jut, hogy ő éppen azt gondolja a miniszterelnökről, hogy ő éppen olyannak látja őt, amilyennek bemutatja.

 

Hogy ez a véleménye róla!

És hogy ez a véleménye a rendszerről, az országról, amelyet ő, és az alattvalói teremtettek. Olykor fáj az igazság, azzal szembenézni, embert próbáló feladat. Fideszországban nem szeretik Bödőcs Tibort, inkább ha humorra vágynak, a Bagi–Nacsa duót hallgatják – ez ám az igazi humorbonbon! Különösen az ő szilveszteri „műsoraik” amikor is szó szerint kampánybeszédet mondanak – a vezér helyett.

Az ember halálra röhögi magát rajta!

 

Ez a színvonal igaz?

Ez a magyaros virtus, a hazafias tempó. Dicsérni, elvtelen módon szolgálni ezt a rendszert. Ki nem ejteni a milliárdossá vált bubifrizurás gázszerelő nevét, a rongyrázást, a jachtozást, a kamu istenhitet.

Hofi talán valóba szelep volt a maga idejében.

 

Bödőcs Tibor méltó utódja lehet, s azt a fejére olvasni, hogy az ő kis falujában is a Fidesz nyert, ezt kritikaként megfogalmazni, az valóban viccesebb, mint egy stand-up előadás.

 

Hallgatjuk Bödőcsöt, hallgatjuk Hofit, és már leginkább csak hallgatunk.

Hallgatunk és csöndben vagyunk.

 

Pedig azt kellene kiabálnunk jó hangosan: „morális akarok lenni akár egy gép, első osztályú vidéki srác, fiatal, egészséges és szép, olyan, amilyet csak a moziban látsz...”

 

Első osztályú vidéki srác – olyan mint Bödőcs Tibor.

 

Talán az égett alumínium szaga.

Talán ez az illat, ez segíthetne, mert Givenchi és Valentino gyönyörűséges illatfelhővel ajándékozott meg bennünket, de a fától megperzselődött bojlerszag többről, sokkal többről szólt.

 

Múltról, az elégetett, eltűnt esztendőkről, az álmok és vágyak kergetéséről.

 

És a nagy büdös igazságról, amelyet valaki szerencsére mindig kimond helyettünk, ha mi már ennyire gyávák vagyunk.

Vélemények

mutasd mind