A debreceni akkumulátorgyár csak a jéghegy – vagy inkább a lítiumhegy, a kobalthegy, a grafithegy – csúcsa. Akkumulátor-beruházások készülnek Nyíregyházán, Komáromban és másutt is Magyarországon. Ez tőkebefektetést és munkahelyeket hoz, csakhogy a munkaerő egy része a már működő akkugyárakban sem magyar – ami önmagában nem baj, csak éppen a magyar emberek munkájáról szóló kitételek hamisak –, emellett pedig a beruházások a magyar állam, azaz az adófizetők egyenként több tízmilliárd forintra rúgó támogatásával valósulnak meg.

A debreceni közmeghallgatások képei joggal járták be a médiát, hazai terepen ugyanis rendkívül szokatlan, hogy az emberek nyilvánosan kiállnak a véleményük mellett, és szemtől szembe fejezik ki tiltakozásukat a hatalom képviselői felé.

A felháborodás egyik oka a gyár hatalmas vízigénye, ami a folyó nélküli, ellenben az egyre aszályosabb Alföldön fekvő Debrecenben különösképpen aggodalmat váltott ki. Az lenne a minimum, hogy erről és a várható károsanyag-kibocsátásról nyilvános hatástanulmányok álljanak rendelkezésre. Az államnak nem az a feladata, hogy a céges narratívát visszhangozza, hanem az, hogy a köz elé tárja az adatokat, elhárítsa a tényleges veszélyeket és megvédje az állampolgárokat.

Az akkumulátor-probléma azonban még ennél is messzebbre vezet. Tavaly nyári tusványosi beszédében – abban a bizonyos fajkeveredésesben – Orbán felsorolta azt a tíz tényezőt, amelyek révén szerinte Magyarország a globális recesszió alól „lokális kivétellé” válhat. Ezek közül az ötös számú a következő volt:

„Hatalmas akkumulátor-beruházásokat csinálunk Magyarországon, és mi leszünk pillanatokon belül a világ harmadik legnagyobb, nem százalékban, abszolút értékben harmadik legnagyobb akkumulátorgyártója, és az ötödik legnagyobb exportőre a világon. Vannak tehát ezek a rések, ahova be tudunk menni.”

Ha valakinek nem tűnt volna fel, mikor folyt le a vita arról, hogy nem lenne-e jobb vajon chip-gyártásban vagy gyógyszerfejlesztésben világharmadiknak lenni, nem benne van a hiba. Ilyen vitát a kormány sosem kezdeményezett, hanem egyszer csak elénk tárta a mestertervet, hogy aksi nagyhatalom leszünk. De nem a fejlesztésben, hanem a szerelésben. A Válasz online e témával foglalkozó cikke pontosan fogalmaz: „az akkumulátor-értéklánc legkisebb hozzáadott értékű és legszennyezőbb része települ hozzánk”.

Ez azért is lényeges, mert a január elején megjelent nagy országstratégiai dolgozatban, ahol is Orbán Balázs tolmácsolta névrokona és főnöke, Orbán Viktor szavait, két dolgot ostoroztak, de nagyon: a neoliberális nyugatos globalizációt és a világban zajló új blokkosodást. Némi hálózatelméleti humbugot követően – nem a hálózatelmélet a humbug, hanem az a blöff, amit ebből Orbán és Orbán elpufogtat – a szerzők arra jutnak, hogy az összekapcsolt gazdaság a kívánatos felzárkózási stratégia, mert „el kell kerülni, hogy hazánk egy nagy nemzetközi blokk perifériája legyen”.

Most egy pillanatra nagyvonalúan tekintsünk el a ténytől, hogy Kína a neoliberális globalizáció évtizedeinek egyik legnagyobb nyertese. Meg attól is, hogy a politikai szembenállás ellenére a nyugati hatalmak és az ázsiai óriások, Kína vagy India között sokrétű és virágzó gazdasági kapcsolatok állnak fenn, és aligha Orbán Viktor közvetítésére várnak. Szóval, tegyük ezeket félre, és foglalkozzunk csak azzal, mit jelent az értéklánc legalján belépni a globális hálózatba? Egészen pontosan azt, hogy a „középhatalmi” álmokat hirdető Orbán-rendszer oly módon kerülné el, hogy „hazánk egy nagy nemzetközi blokk perifériája legyen”, hogy helyette rögtön két nemzetközi blokk perifériájává válunk. Hiszen vállvetve szerelünk össze a németeknek és a kínaiaknak, keletnek és nyugatnak.

Miközben tehát drágábban vesszük a gázt az oroszoktól, mint bárki más, atlétikai vébét is drágábban rendezünk, mint bárki más, hatalmas állami dotációval ide csábítjuk a modern iparágak legrosszabb tevékenységeit. S amíg melldöngetve eladósodunk Kínának, mondván, megvagyunk az uniós pénz nélkül, azért szép csendben mégiscsak lehívnánk az EU-s helyreállítási alap hitelrészét. Amit amúgy már réges rég használhatnánk, szuperalacsony kamattal, ha nem tudná mindenki a magyar kormányról, hogy meglovasítja az európai közpénzeket is, és ezért nem akadt volna el a kifizetés. Azzal meg, hogy a kormány az akkumulátor-gyárak sokaságának telepítésével még a magyar vízkészletet is feláldozni kész, az állítólag szívügyének tartott mezőgazdaságot is odadobja a veszteségkupac tetejére.