A sálas eset – Lakner Zoltán jegyzete

Minden melldöngetés ellenére valójában a magyar kormány viszonylagos jelentéktelensége volt a magyar tekintélyelvű rezsim egyik legnagyobb előnye az elmúlt évtizedben. Mindenkinek mindig volt nagyobb baja Orbánnál. Mára azonban világhírnévre tett szert, ezért egyre kevésbé működik a korábban jól bevált és tudatosan alkalmazott kettős beszéd. Amit ide mond, azt már amott is meghallják, ettől pedig egyre-másra romlanak a tárgyalási pozíciók a legfontosabb fórumokon.
Lakner Zoltán

2022. november 24. 10:49

A sálas eset – Lakner Zoltán
jegyzete

„A foci nem politika. Ne lássunk bele olyat, ami nincs. A magyar válogatott minden magyar csapata, bárhol is éljenek!”, kommentálta Orbán a sálas eset nyomán kitört nemzetközi felháborodást.

 

Azt most tényleg hagyjuk is, hogy akkor a stadionépítés, a tao, a Nemzeti Sport államosítása mégis micsoda, ha nem politika. Meg azt is, hogy az aktuális magyar labdarúgási csúcsesemény egy barátságos mérkőzés, amelyet a sorrendben kilencedik magyar válogatott nélküli világbajnokság nyitónapján tartottak, hogy elbúcsúztassák a válogatottsági rekorder éljátékost. A búcsút követően Dzsudzsák Balázs jattolt a szigorúan nem politikai jelleggel arra járó Orbán Viktorral, átizzadt mezét pedig Szijjártó Péter kezébe nyomta, ugyancsak politikától függetlenül. A miniszterelnök maga tette közzé az erről készült rövid videót, amelyen Orbán Nagy-Magyarországot ábrázoló szurkolói sálban látható. Nagyon nehéz elképzelni, hogy nem éppen azért tették közzé ezt a rövid felvételt, hogy mindenki pontosan érzékelje a rajta lévő Nagy-Magyarországos mintát.

 

 

A horvát elnök szerint a Nagy-Magyarország miatti rapli nevetséges, az osztrák külügyminisztérium viszont kinevette a régi országhatárral pózoló magyar miniszterelnököt. A szlovák külügyminiszter gusztustalannak nevezte Orbán sálválasztását, a román kormány revizionizmust emleget, Ukrajnában pedig bekérették a magyar nagykövetet. Olyan országról van szó, amelyet megtámadott Oroszország, amelynek vezetése Ukrajna felosztásának mézesmadzagját próbálja elhúzni Ukrajna szomszédjai előtt, ez magyarázza a kijevi érzékenységet. A szerb sajtó is forrong, és bár Szlovénia tiltakozásáról egyelőre nem tudok, korábban a ljubljanai külügyminisztérium is tiltakozott már, amikor a magyar kormányzati felületeken a Nagy-Magyarország jelkép megjelent.

 

Ez is jelzi, hogy nem az első ilyen esetről van szó.

 

Még csak azt sem gondolom, hogy a történelmi Magyarország térképének ne volna helye akár a közéletben is, hiszen egy ország önazonosságához hozzátartozik egykori önmaga is. Azt, persze, szintén jó volna tudatosítani, hogy amit sokan matricaként az autójukra ragasztanak, a Trianont megelőző határvonal, korántsem egy független Nagy-Magyarországot jelöl. Az akkori Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia egyik államalkotó nemzete, a Habsburg-birodalom része volt, és éppen a birodalomhoz tartozás akadályozta meg, hogy a nemzetiségek már korábban függetlenedjenek. Az országcsonkítás feletti ború része a magyar történelmi emlékezetnek, ám az hamis képzet, hogy előtte a történelmi Magyarország önálló, és ebben a formájában fenntartható lett volna.

 

Mindezt nyilván nem lehet ráhímezni egy sálra, de a szándék sem erre irányult. Ellenkezőleg, Orbán a Nagy-Magyarország jelképpel is a „mindenki minket támad, de történelmi jussunk, hogy elismerjék kiválóságunkat” érzelmi szálat rezegteti folyton, aminek a dallama meghatározza az egész orbáni narratívát, a nyugat-ellenességtől, a közép-európai vezető szerepen keresztül odáig menően, hogy vennénk mi mástól is olajat, ha „nem vették volna el tőlünk a tengerünket”.

 

A „ne lássunk bele olyat, ami nincs” magyarázkodásnak annyiban lehet igazsága, hogy valószínűtlen, hogy a miniszterelnök éppen a sálválasztással kívánna bejelenteni revíziós törekvéseket. Az viszont annál figyelemre méltóbb, hogy Orbán az orosz agresszió miatti szuperérzékeny nemzetközi környezetet nem úgy értékeli, hogy ilyen esetben tartózkodik bizonyos szimbólumoktól, hanem inkább meghosszabbítja ezt is Bicskéig, azaz azzal kalkulál, hogy annál nagyobbat szól a sálas videó, és annál jobban észreveszik ezt politikájának hazai fogyasztói.

 

Itt van azonban egy komoly változás a korábbiakhoz képest, ugyanis Orbánék valóban mesterfokon űzték a kettős beszédet 2010 után, mindenhova azt mondták, amit éppen az ottani fülek hallani akartak. Ma már azonban Orbán világhírű, nincs olyan autoriter rendszerekről szóló cikk, tanulmány és könyv a világban, amelyben példaként meg ne említenék. Itt van továbbá a kínos riszálás az oroszoknak a háború közepette és a viták sora az EU-val. Mindezek alaposan kiélesítették a figyelmet a magyar kormány minden megmozdulásával kapcsolatban. A rezsim éppen abban volt sokáig a legügyesebb, hogy tudta, hogyan folyhat át a réseken, éppen milyen jogi formulát, gazdasági édesgetést vagy politikai retorikát kell bevetnie, ennek azonban egy ideje már vége van. Orbán szereti a konfliktust, de úgy látszik, ezeket a konfliktusokat nem tudja már mind kontrollálni. Hiba lenne alábecsülni taktikai ügyességét, és persze aligha egy sálon múlnak, mondjuk, az uniós források, azonban az általa keltett konfrontációk lángja egyre gyakrabban a körmére ég.

 

A rossz hír, persze, az, hogy ez a politikai láng belekap az egész országba, amíg a sálas kommunikációt milliók fogadják rokonszenvvel. Az átizzadt póló nem enyhíti a megélhetési válságot, de nem is nagyon marad más remény, csak a nemzeti elandalodás, amíg komolyan vehető politikai alternatíva nem mutatkozik a rezsimmel szemben.