Évet értékelt a DK, jövőt a Momentum. Nem akarnék fanyalogni, ezért nem fogok inkább írni semmit, legfeljebb csak azt, hogy szerintem el kéne felejteni már ezt a Fidesztől átvett rettenetes látványelemet, hogy a színpadi hátteret zászlók adják. Legalább ebben kitalálhatnának valami egyedi, kreatív megoldást.

Sokan sokfelől megnézték, elemezték, megírták már, mi mindent nem csinál jól az ellenzék, jól fogott össze vagy sem, kellett-e előválasztás vagy sem, jól tették-e, hogy beszéltek a háborúról vagy nem beszéltek a megélhetésről, be kellett-e ülni a parlamentbe, és így tovább. Úgy tűnik azonban, 10 hónap elteltével se akarna bárki bármi mást csinálni, mint eddig. 

Az önállóan indulunk, együtt indulunk, őszinték leszünk, árnyékkormányzunk – ezekben semmi újdonság nincs, mindezek ugyanis egyetlen dologra koncentrálnak: mi lesz velünk, és mi lesz a következő választáson.

Ez egy demokráciában többé-kevésbé rendben is lenne, pontosabban, egy demokráciában érthető, ha a pártok prioritási listájának első helyén a választásokkal kapcsolatos tennivalók vannak. De még egy demokráciában sem csak a választásokon való részvétel teszi ki a pártok életét. Ügyeket képviselnek, szervezetet építenek, tagokat gyűjtenek, próbálnak növekedni és erősödni, hogy a következő választáson jobban szerepeljenek, mint legutóbb. De nem felejtik el, hogy az is csak egy választás lesz a sok közül, és ha most nem sikerül, akkor majd legközelebb.

Egy választási autokráciában ez persze sokkal-sokkal keserűbb. Itt ugyanis borítékolható, hogy az ellenzék nem fogja legyőzni a hatalmon lévőt – nyerhet néhány polgármesteri helyet, egyéni választókerületi versenyt a parlamenti választásokon, esetleg közgyűlési többséget néhány városban és megyében. De a főhatalmat, a parlamenti (szükség szerint alkotmányozó) többséget nem szerezheti meg.

Egy ilyen rendszerben a választás nem a hatalomváltás és az elszámoltatás eszköze, hanem a hatalom fenntartásához szükséges demokratikus látszat megszerzéséé – nem is annyira tőlünk, választóktól, hanem az ellenzéki pártoktól, akik elindulnak ezen a választáson, és ezzel legitimálják a hatalom folyamatos megtartását.

Miért írom le mindezt? Mert azt gondolom, és ezt a hétvégéi ellenzéki események csak megerősítették, hogy a mai ellenzéki pártok a választási autokráciának ezt a belső logikáját valamiért vagy képtelenek, vagy nem akarják megérteni. Ebből következően minduntalan oda fut ki a politizálásuk, hogy mi lesz a következő választáson, és majd akkor jól megmutatják. Elfeledkeznek azonban arról, hogy ehhez nem elég bemondani, hogy mi vagyunk az ellenzék, mi váltjuk le Orbán Viktort, és ti vagytok a hülyék, ha nem jöttök velünk.

Itt szokott jönni az obligát megjegyzés: jó persze, ezt mindenki tudja. De akkor mit kellene csinálni? Azt hiszem, legelőször is rá kéne jönni, hogy az a politikafelfogás, ami csak abban merül ki, hogy választástól választásig valahogy ki kell találni, hogy leszünk legközelebb jelöltek, és hogyan biztosítjuk a mandátumunkat, meglehetősen korlátolt, ráadásul csak a sorozatos kudarcot eredményezi, hiszen eddig se lett más belőle. Félreértés ne essék – egy ilyen rendszerben nem azt tekintem az ellenzék kudarcának, hogy nem tudja megverni a Fideszt. Hanem azt, hogy képtelen kivergődni ebből a téves, sehova se vezető politikafelfogásból.

Mi lenne, ha egyszer azzal próbálkoznának, hogy bármennyire nehéz és időigényes is, először megpróbálnak szervezetet, tagságot, támogatottságot építeni, jelen lenni helyben, megismerhetővé válni – és mellesleg, ha úgy látják szükségét, választásokon is elindulni? 

Még csak azt sem gondolom, hogy rossz szándékból, sandaságból, vagy mert a Fidesz ennyire beépült mindegyikbe, és megakadályozza; lehet, hogy a legegyszerűbb megfejtés az igaz, és ők tényleg ennyit gondolnak a politizálásról, és benne maguk, a politikusok és szervezeteik, a pártok szerepéről.

Simon Sinek, korunk egyik legdivatosabb, és rendkívül olvasmányos könyveket író vezetési tanácsadója egy magyarul is elérhető könyvében (Végtelen játék) azt mutatja meg az olvasóinak, hogy az igazán tartós sikereket végtelen, nem pedig véges játékban lehet elérni. Véges játék például egy ultiparti, vagy egy focimeccs. Tudjuk, mik a szabályok, milyen keretben játsszuk, meddig, és azt is tudjuk, hogy a végén valaki nyer, valaki meg veszít. Ezzel szemben a végtelen játékban – mint nevében is benne van – mindig minden újrakezdődik, vagy úgy is mondhatjuk, sosem ér véget, és tulajdonképpen minden egyes

eredmény csak egy pillanatnyi állapotot tükröz. 

A cél nem a játék végén a győzelem megszerzése, hanem a játék fenntartása.

Az ellenzék nagy része – a fent bemutatott téves politikafelfogásából eredően – minden egyes választási ciklust véges játékként játszik, és fogalma sincs, hogy mit kéne tennie utána. Nézzük csak a két utolsó példát! Lezajlott az előválasztás, amivel jelentős társadalmi láthatóságot és rengeteg, politika iránt érdeklődő, és melléjük álló támogatót szereztek – majd, mivel az ő értelmezésükben véget ért a játék, hetekig nem is történt semmi. A lendület kifulladt, a figyelem elillant. Miután felébredtek, a kampány ment, ahogy ment, aztán az lett az eredmény, ami, és ők a választás másnapján megint nem tudták, merre tovább.

A politika ugyanis nem véges játék. Demokráciában azért nem, mert mindig lesz egy újabb esély, hogy a következő választáson végre te nyersz. Választási autokráciában meg azért, mert soha nem adhatod fel azt a célt, hogy megszervezd a társadalmat a hatalom ellen, és ezzel hatalma gyengítésére, adott esetben felszámolására kényszerítsd. Aki ezt megérti, az lehet hosszú távon sikeres – vagy a demokrácia megteremtésében, vagy az autokrácia fenntartásában. És jelenleg az egyetlen szerencsénk, hogy ez nemcsak a pártokra, de ránk is vonatkozik.