Orbán Viktor zártkörben mondott beszédében vázolta az ország előtt álló kihívásokat, amelyek az elkövetkező évtizedekre vonatkoznak. Tizenkét év Fidesz kormányzás után nem lepődőm meg, hogy erről a témáról nem nyílt fórumon beszélt, hanem a Széll Kálmán Alapítvány karácsonyi vacsoráján (miért éppen ott?), de nem vagyok hajlandó tágítani attól a felfogástól, hogy egy normális országban, normális ügymenet mellett az előttünk álló külpolitikai és (kül)gazdasági kérdésekről a nyilvánosság előtt szabad és kell beszélni egy kormányfőnek.

Orbán Balázsnak, a miniszterelnök hűséges íródeákjának és persze a Mandinernek köszönhetjük, hogy a zártkörben elmondott beszéd részleteiről értesülhettünk. Legyünk hálásak?

Kezdjük a legelején: olyan, hogy közép-európai regionális hatalom nincs, hiába emleget ilyet Orbán. A kategória nem létezik. Olyan igen, hogy európai, vagy kontinentális középhatalom, de ez Európában a Magyarországnál négyszer-hatszor-nyolcszor nagyobb lélekszámú és gazdasági teljesítményű országokat jelenti. Hazánk a tízmilliót sem elérő lakosságával erre a grádicsra soha nem fog fellépni. De tizenhatmilliós, gazdaságilag brutálisan erős Hollandia sem. Fájdalom, ez van.

Az sem igaz, hogy „a globalizáció neoliberális modellje kifulladt”, és főleg nem azért, amit indokként Orbán felhozott. Szerinte Trump elnöksége, a brexit és a migráció mutatja, hogy neoliberális gazdaság elvesztette létjogosultságát. Egyfelől, Trump már nem elnök. Ezt muszáj leírni, már csak azért is, mert világos, hogy a kormánypárt legfelső köreiben sokakat nem zavarnak a tények, de azok ettől még makacs dolgok. Ne felejtsük el: az angol társadalom, ha tehetné holnap visszalépne az EU-ba, a migráció pedig olyan világjelenség, amit nem lehet egyértelműen összefüggésbe hozni a neoliberális gazdasággal. 

Az külön gyengíti a miniszterelnök gondolatmenetének érvényességét, hogy 2014-es tusványosi beszédében Kína, Törökország, India, és részben Oroszország gazdaságát nevezte meg követendő példának, amelyek időközben kivétel nélkül válságba kerültek. Sőt Oroszország lényegében az 2008-as pénzügyi világválság óta a gazdasági stagnálás jeleit mutatta. Az orosz-ukrán háború kirobbanása pedig rávilágított: gazdaságilag és katonailag még annál is sokkal gyengébb, mint azt korábban gondoltuk volna. 

A Nyugat a mára kialakult világpolitikai helyzetre a tömbösödéssel válaszol, amiből Orbán szerint Magyarországnak ki kell maradnia. Nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy hazánk egyszerre tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, amelyeket nyugodt szívvel nevezhetünk tömbnek. Lépjünk ki ezekből? Tekintsünk el ezektől a tényektől? Ki véd meg akkor bennünket? Mi tegyünk azzal a ténnyel, hogy külkereskedelmünk 80 százalékát az EU-tagállamokkal bonyolítjuk le? 

A magyar miniszterelnök nagy problémája, hogy a tömbösödés logikája véleménye szerint úgy működik, hogy minden döntés a központban születik, és a központ a korábbiaknál is jobban szabályozhatja a perifériákra érkező erőforrásokat. Ez vagy így van, vagy nem, de itt megint hívjuk segítségül a tényeket. Az uniós döntéshozatal alapvetően nem ilyen. Ennél is nagyobb gond, hogy Magyarország éppen Orbán politikája miatt még azokhoz az erőforrásokhoz (fejlesztési összegekhez) sem jut hozzá mostanság, ami az uniós tagság alapján megilletné. A probléma nem a hivatkozott döntéshozatal, hanem maga Orbán.

A nevetségesség határát súrolja az a külpolitikai elképzelés, ami szerint, ha Magyarország kimarad a világpolitikát állítólag egyre inkább jellemző tömbösödésből, akkor egyfajta közvetíti szerepet tölthetne be a Nyugat és a Kelet között. Most komolyan, ezt úgy kellene elképzelni, hogy Olaf Scholz német kancellár Orbánon segítségével juthatna el Hszi Csin-ping, kínai elnökhöz?

Hogy Nyugatra és a Keletre nyitottság kapcsán Széchenyi Istvánra és Teleki Pálra hivatkozik nem más, mint parasztvakítás. Nagy nevekkel lehet dobálózni, de ebben az esetben felesleges. 

Mit tudhatott Széchenyi és Teleki a XXI. század világgazdaságáról és világpolitikájáról? A múlt század második felét és a jelenleg futót teljes mértékben átrajzolta a NATO megalakulás, az EU létrejötte, az Egyesült Államok felemelkedése, Kína színrelépése, a szovjet blokktól megszabadult országok demokratizálódása. A felsorolás nyilván nem teljes, de az igen, hogy bármilyen nagy formátumú gondolkodókról legyen szó, évszázadok történéseit ők sem láthatták előre. Bocsánat, Széchenyi 1860-ban meghalt!

A zártkörben elmondott Orbán-beszéd másik fő vonulata az volt: hogyan törhetne ki Magyarország a közepesen fejlett országok csapdájából. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogyan tudná átugrani azt a fejlettségbeli küszöböt, ami a fejlődő és felzárkózó országokat elválasztja a fejlett országoktól. 

Három példát említ: Dél-Koreát, Finnországot és Írországot. „Dél-Korea az iparfejlesztésre, Finnország a gazdasági szerkezetváltásra, Írország pedig a tőkebeáramlásra fókuszált” – írta a miniszterelnök beszédét cikké író Orbán Balázs. Itt is a lényeg sikkad el. Mindhárom ország óriási és évtizedes erőfeszítések árán tette alakította át közoktatását és az erre épülő felsőoktatást. Ezzel szemben Magyarországon a közoktatás szétrohasztása folyik 2010 óta megszakítás nélkül, a pokolba vezető központosítással. Valódi gazdasági fejlődés magas szintű oktatás nélkül elképzelhetetlen. A magyar valóság ezzel szemben a pedagógus és diák demonstrációk, az ágazat totális alulfinanszírozottsága, a kontraszelekció, a szükségtelen tankerületek és az oktatást felügyelő belügyminiszter. Bámulatos panoráma!

A kormányfői gondolatmenetbe érthető módon az sem fér bele, hogy bár Dél-Korea vitatható módon építette nemzeti nagytőkés osztályt, ám ennek végeredményeként olyan világcégek jöttek létre, mint a Samsung, a KIA, a Hyundai, LG, Daewoo. Ez nem a NER-lovagok (Mészáros Lőrinc, Garancsi István, Szíjj László) szintje, akiket a manipulált közbeszerzések hizlaltak fel, nem az üzleti rátermettség, a tudás és az innováció.

A közepes fejlettség csapdájából éppen Orbán gazdaságpolitikája miatt nehezen törhet ki az ország. Régiós vetélytársaink szinte kivétel nélkül jobbak. Csehország, Szlovénia mindig is jobban állt, időközben állva hagytak a lengyelek, elhagytak a baltiak, és Szlovákia, beért bennünket Románia. Lehet hosszútávú víziókkal birkózni, de a mindennapi gazdaság működtetésének problémáival talán bölcsebb lenne.

A Szeged.hu többször leírtuk: az egy főre számított GDP-ben Csehország mutatószáma másfélszer jobb a magyarnál, Románia pedig beért bennünket. Csak azért nem vagyunk az utolsók, mert Bulgária mögöttünk áll.

Ennyit a középhatalmiságról, legfejlettebb országokhoz való tartozásról. „A siker pedig csak rajtunk múlik. Munkára fel!” – zárta cikkét Orbán Balázs.  A siker már elúszott, és az elmúlt tizenkét évben kellett volna dolgozni – tehetjük hozzá szomorú zárszóként.