Alkalmi politikusokról – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Mit tehet az ember, ha kap egy irtóztató nagy pofont az élettől? Pontosabban, mit tehet, ha az a pofon, amit kapott, egy hatalmas nagy politikai kudarc?
Szűcs Zoltán Gábor

2022. május 17. 13:10

Alkalmi politikusokról – Szűcs
Zoltán Gábor jegyzete

Kicsit nyersen fogalmazva ugyan, de a Fideszen kívüli Magyarország lakóinak többnyire ez a kérdése a politikával kapcsolatban az elmúlt tizenhat (ha rosszmájú akarok lenni, 20) évben.

 

Persze nem mindig, mindenkinek.

 

  • Van például, aki 2004-ben, amikor a Fidesz felmosta a padlót a baloldallal az EP-választáson, még épp csak megszületett, ma meg már szavazópolgár.
  • Van, aki 2006-ban volt pár hónapig nagyon lelkes a parlamenti választás eredménye miatt vagy mert Budapest mégse veszett el a baloldal számára.
  • Van, akinek a 2009-es EP-választás volt siker vagy 2010 vagy 2014 vagy 2018 vagy 2022 abban az értelemben, hogy bekerült a politikába vagy nem esett ki belőle.

 

De azért nagy általánosságban a különféle nem fideszes politikai csoportok története az egymást követő kemény politikai kudarcokról szólt. Úgyhogy nagyon is indokoltnak tűnik a kérdés: mit tehet az ember, ha kap egy irtóztató nagy pofont az élettől?

 

Látszólag a választópolgár dolga a legegyszerűbb. Max Weber nem minden jó ok nélkül hívta a magunkfajtákat alkalmi politikusnak. Mi, úgy tűnhet, megtehetjük, ha csalódunk politikai reményeinkben, hogy hátat fordítsunk a politikának. Kivonulhatunk, lemerülhetünk, kibekkelhetjük (hogy egyúttal Antall Józsefnek a Kádár-rendszerbeli élethelyzetére vonatkozó szavait is felidézzem). Nem kötelező híreket olvasni, nem kell tévét nézni, a reklámokról el lehet kapcsolni, reklámblokkolót telepíteni, a YouTube-on prémium szolgáltatásra előfizetni.

 

Megtehetjük, hogy azt mondjuk, igazából nincs véleményünk a politikáról. Vagy kifejezhetjük abbéli véleményünket, hogy „mindkét oldal” (akárkiket is értsünk ezen) egyforma vagy addig úgyse lesz itt változás, amíg nem jönnek egészen új politikai szereplők.

 

Mondhatjuk, hogy nincs alternatíva, hogy úgyis mindenki lop vagy lopna. Foglalkozhatunk a „valóban fontos” dolgokkal politika helyett. Mondhatjuk, hogy a demokrácia értelmiségi huncutság. Sok mindent megtehetünk tehát, hogy eltávolítsuk magunktól a kudarcot és a felelősséget a politika alakulásáért. És ez bizonyos mértékig jogos is, mert nem a megélhetésünk a politika olyan módon, mint egy pártpolitikusnak. Még azt is mondhatjuk, nem értünk hozzá, naivak vagyunk, nem a mi dolgunk, minket nem is érint. Utóbbi ugyan nem igaz, mert a politika valójában mindig utolér bennünket,

  • az adózásban,
  • a gyerekszámban,
  • a várólistákban,
  • a 35 éves útkoncessziókban,
  • az ápolóhiányban,
  • az áruhiányban,
  • a dohányboltokban,
  • a leszerelt kukákban,
  • a stadionépítésben,
  • az államosított meddőségi központokban,
  • az energiafüggőségben,
  • a be nem vezetett euróban,
  • a devizahitelesek sorsában,
  • a közel lehetetlenné vált sztrájkolásban,
  • a bevezetett majd kivezetett vasárnapi boltzárban,
  • az orosz és kínai vakcinákban,
  • Paks 2-ben és

még megannyi másban. De a legsötétebb diktatúrák tapasztalata azt mutatja, hogy az ember bámulatos mértékben képes eltávolítani magától a politika következményeivel való szembesüléssel járó felelősséget (ott persze ez alapvetően a rezilienca, a lelki túlélés eszköze a többség számára).

 

Nem túlzás azt sem állítani, hogy a felelősségről való lemondás lehetősége teszi a magamfajta nempolitikust.

 

Ezzel szemben a politikus, ha sok mindenben el is háríthatja magától a felelősséget, egy bizonyos értelemben nem teheti, és ez az az értelem, amely politikussá teszi őt. Én megtehetem, hogy sértődötten kivonulok, és nem foglalkozom többet politikával, de egy politikus nem teheti meg. Illetve megteheti, de akkor már nem lesz többet politikus. Lehet még celeb, expolitikus, vlogger, politikai kommentátor, csak épp politikus nem. Hogy politikus lehessen, ahhoz ragaszkodnia kell ahhoz a meggyőződéshez (vagy illúzióhoz), hogy még mindig lehet csinálni valamit, van kiút, vezet valamiféle út előre. Ez néha egészen kiélezett, drámai pillanatokhoz vezet.

 

Az ukrán elnök, Zelenszkij például állítólag a mostani háború elején, amikor orosz deszantosok vadásztak rá és az élete közvetlenül veszélyben forgott, a nyugati vezetők pedig mind biztosra vették, hogy órákon belül meg fog bukni, ajánlatot kapott az amerikaiaktól, hogy kimenekítik. Az ajánlat meglehetősen drámai volt: amik közül választhatott, az a puszta túlélés és politikai halál az egyik oldalon (mert ne legyenek illúzióink, az emigráció többnyire politikai árnyéklét: még ha valaki nem is tűnik el a teljes feledésben, azért semmiképpen sem lesz már ugyanolyan politikai szereplő, mint amikor hivatalban volt, és a visszaút sem biztosított automatikusan a számára, akkor se, ha az ügy, amit képviselt, végül győzedelmeskedik, mert az ország élete, amit magára hagyott egykor, nem áll meg, újabb és újabb politikusgenerációk termelődnek ki, akik esetleg lényegesen relevánsabbak mint a politikai száműzött) vagy a biztosnak tűnő bukás. Mint tudjuk, Zelenszkij mára már híressé vált válasza az volt, hogy nem fuvarra van szüksége, hanem lőszerre, és ez a vitathatatlan bátorságra, kockázatvállalásra, vakmerőségre utaló döntés, ma már tudjuk, nem a biztos bukásba taszította őt, hanem a politikai túlélését biztosította, minden előzetes várakozás ellenére is. Nem tudjuk persze, hogy miként ér majd véget ez az embertelen, őrült háború, de tény, hogy Zelenszkij és az ukrán nép sokszorosan rácáfolt arra az előzetes várakozásra, hogy 72 óránál tovább lehetetlen lesz ellenállniuk. Ennek persze iszonyú ára volt, de az világos, és ez most a lényeges a mi szempontunkból, Zelenszkij egy lehetetlen helyzetben is a politikai cselekvést választotta a feladás helyett.

 

Ez volna a tanulság? Hogy minden helyzetben egy igazi politikus a játékban maradást választja és hogy ez a helyes magatartás a részéről? Mondhatni, ez lenne a politika lényege? Nyilván nem.

 

Némiképp hasonló helyzetben Hitler a bunkerében maradt, az utolsó pillanatig, egyre jobban elszakadva a valóságtól, egyre abszurdabb terveket szövögetve az előrenyomuló szovjetek nem létező hadseregekkel való legyőzésére, egyre tovább nyújtva az értelmetlen pusztítást, és csak akkor nézett szembe az elkerülhetetlen valósággal, amikor már az volt a kérdés, hogy szeretné-e, hogy a győztes szovjetek (ahogy ő képzelte) ketrecben mutogassák majd őt vagy inkább ölje meg magát. És mégsincs ebben a történetben semmi helyeselhető, semmi együttérzésre méltó, mert ott van benne a menekülés a valóság elől. Hitler nem kockázatot vállalt, hanem menekült, amíg sarokba nem lett szorítva.

 

Fontos azonban látni, hogy itt nem siker és kudarc különbsége a lényeg. Néha olyan politikusok is sarokba szorulhatnak, reménytelen helyzetbe kerülhetnek, akik nem volt szörnyetegek, nem magukra hozták a bajt, hanem a körülmények áldozatai lettek. Salvador Allende például, a chilei puccs idején, fegyverrel a kézben várta a puccsisták támadását az elnöki palotában, és amikor ez bekövetkezett, minden jel szerint fejbe lőtte magát, hogy fogságba ne essen. Számára sem volt kiút, pedig hát Allende minden volt, csak nem egy Hitler szerű szörnyeteg. A különbséget pedig nagyon is jól érezni kettejük sorsában is.

 

A dolgot valamelyest tovább bonyolítja, hogy bizonyos értelemben még az öngyilkosság is, amit Hitler, Allende elkövettek, vagy ami felé akár Zelenszkij útja is vezethetett volna, lehet a maga abszurditásig leegyszerűsített formájában a politikai cselekvéshez való ragaszkodás példája. Allende beismerte a vereséget, de nem hagyta, hogy az ellenfelei azt tegyenek vele, amit akarnak. Hitler is a ketrec elől menekült. Épp, ahogy Zelenszkij sem akarta elfogadni, hogy nincs tovább. Ki tudja, talán jobban értékelhetünk valakit politikusként, aki tényleg sosem adja fel, lehetetlen helyzetben sem, mint aki feladja. Ez nyilván nem írja felül azt a különbséget, amit a politikai szörnyetegek és az alapvetően tolerálható politikusok között joggal érezhetünk (ami egyik oldalra teszi Hitlert, a másikra Zelenszkijt és Allendét), de csalódást kelthet olyanokkal szemben, akik feladják, legyenek egyébként bármilyen rendes emberek és felértékelhetik azokat a szemünkben, akiről nincs különösebben jó véleményünk.

 

Ennek az elsőre talán abszurdnak tűnő gondolatnak szép kifejtését nyújtja a híres római történetíró, Tacitus, aki a véres ámokfutásba fordult nerói rémuralom két neves áldozatának, a császár egykori nevelőjének, a filozófus Senecának és az ellenzéki szenátor Thrasea öngyilkosságának az alig rejtett összevetésével. Seneca, mikor eljön a vég, feladja politikusi ambícióit és filozófushoz méltóan akar meghalni. Bürökpoharat kér, hogy Szókratészhez hasonló vég érhesse, majd, amikor nem ment, felvágja az ereit, és az utolsó pillanatig folyamatosan diktálja a gondolatait, és mikor még mindig nem bír meghalni, végül egy közfürdőbe viteti magát, hogy a forró gőz megfojtsa végre. A tacitusi elbeszélés groteszk és híján van az együttérzésnek. Tacitus érezhetően nem tudja eléggé tisztelni az embert, aki politikusnak képzelte magát, majd a filozófushalál pózába menekült. Seneca halálának elbeszélésével szemben Thrasea halálának töredékben maradt leírása viszont igazán megrendítő: a szenátor tudja, hogy hiába volt mérsékelt politikus, a császár a halálát akarja és nem számíthat már kollégái szolidaritására sem. A további küzdelem hiábavaló. Thrasea mégsem dobja el magától a politikusi felelősséget. Haldoklása közben is azzal fordul egy fiatal szemtanúhoz, hogy halála áldozat a szabadító Jupiternek, és hogy ilyen nehéz időkben fontos a lelket megerősíteni az állhatatos viselkedés példáival. Ami tehát megkülönbözteti őt Senecától, az az, hogy nem menekül át a magánemberi világba, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami a világban történik, hanem az marad, ami volt: egy politikus, annak minden korlátjával. A kimenetel szempontjából talán nincs nagy különbség, de a hozzáállás azért számít. Legalábbis Tacitus, aki maga is tapasztalt politikus volt, így látta és aki olvasta a két politikus bukásának tacitusi elbeszélését, az hajlamos egyetérteni vele.

 

Érdemes talán ezeken a dolgokon kicsit alaposabban elgondolkodni most, hogy ismét bőven mérik a kudarcot ellenzéki oldalon és sokszor nem éppen szép látványt nyújtva, egymással versengve próbálja minden politikai szereplő keresni a további politizálás útját. Nekem személyesen sokszor rosszul esik, amik elhangzanak, bevallom, de közben én magam sem tudom, merre van előre. Honnan is tudhatnám? Ezzel együtt, nekem könnyű. Ha akarom, úgy tehetek, mintha semmi közöm nem lenne az egészhez. Ők nem tehetik. Ezért igyekszem megértőnek lenni ezekkel az erőlködésekkel szemben, elvégre bizonyos értelemben most az a legfontosabb, hogy kiderüljön, ki az, aki feladja és ki az, aki nem. Hogy ki valóban politikus közülük és ki nem.

Vélemények

mutasd mind