Álomutazó – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. augusztus 10. 18:03

Álomutazó – Sinkovics Gábor jegyzete

 

„A krumplileves legyen krumplileves elvtársak…!”


Kádár János

 

Csak álmodjuk ezt az egészet, Kese. Csak álmodjuk. Olyan furcsa ez az éjszaka, mintha soha nem érne véget. Tán a forróság teszi, az elviselhetetlen hőség, hogy az ember ilyen kesze-kusza dolgokat vizionál éjszakáról-éjszakára, mintha valamit társadalmi dráma, vagy horrorfilm forogna az agyában újra meg újra, kikapcsolhatatlanul.  

 

Álmodjuk ezt az egészet, Kese, mert az nem lehet valóság, hogy látom a fotód az asztalon, és mögötte mintha valami urna lenne. Édes istenem, mintha az valóban urna lenne ott. S körötte feketébe öltözött emberek, mintha gyászolnának valakit, és mintha a temető lenne a háttér, a temető komor hangulata. És látom az újságcikket is, hogy Törő a Megyeri úton. Hát hol legyen Törőcsik András, hol máshol, hiszen ott játszott, ott élt – és ebben az álomban odatemették.  

 

Rémálom ez, Kese, hiszen mi még fiatalok vagyunk. 

Én szinte gyerek, te meg már laza tinédzser, sőt annál is több, egy ország kedvence, lobogó szőke hajú félisten, aki úgy, de úgy tereli a lasztit a zöld gyepen, hogy az embernek tátva marad a szája. Ez a mi korunk, Kese, a hetvenes évek. És mi még ott élünk, ott bizony. Én gimnáziumi történelemórára készülök, te pedig a hétvégi bajnoki meccsre. Dózsa mezben táncolni, megtáncoltatni a nehézkes mozgású bekket, csoda klassz élmény lehet. De mondom, Kese furcsa ez az álom. Mintha 2022-t írnánk. Idegesítő számsor ez, az a sok felesleges kettes benne. De az álom nem tágít, folytatódik, és üres benzinkutat mutat táblákkal, amelyeken az áll: „A termék jelenleg nem elérhető…”.  

 

De hülye álom ez, Kese, de hülye álom, édes istenem. 

Nincs benzin, méghogy nincs benzin. És emberek arcát látom, idősekét, fiatalokét, akik riadtan állnak sorba valamilyen hivatal előtt, és hallom, becsszóra hallom, ahogy osztanak, szoroznak, számolgatnak, a telefonjukat bámulják, és gázszámlákról, meg villanyszámlákról, meg rezsikáoszról beszélnek. És csendesek, beletörődöttek, mintha erejük sem lenne már tiltakozni, felháborodni, a jóistent emlegetni.

 

Borzalmas kor lehet ez, Kese. 

Milyen jó nekünk itt, a hetvenes években. Biztonságos, egyszerű, visszafogott vágyakkal teli. S milyen jó az is, hogy mi még nem ismerjük ezeket az álmomban megjelent kütyüket, a mobiltelefont, a fészbukot, a kommenteket, a lájkokat, a ki tudja milyen fórumokat, az internet pókhálószerű világát, ezt az egész őrült kommunikációt, amelytől szabadulni sem lehet.  

 

Nekünk ott van a telefonfülke Kese. Ami egyszerű életünkben, a mi egyszerű vágyaink közepette az is tökéletesen elég. Ha sorra kerülsz, már nyomhatod is a sódert, ha otthon éppen nincs az előszobában egy tűzpiros, vagy halványzöld készülék. A luxus szimbóluma. Álmodjuk ezt az egészet, Kese. Álmodjuk azt is, hogy én láttalak téged kiszolgáltatva egy szürke kórházi teremben, miközben a falat bámultad mozdulatlanul. S én beszéltem hozzád. Beszéltem a régi meccsekről, és te néha rám néztél és olykor élet költözött a hamuszürke arcodba, a semmibe révedő szemedbe és halkan mondtad: „..a Fradit, igen a Fradit vertük akkor…” És én sírtam volna legszívesebben, hogy te így mozdulatlanságra ítélve, bepelenkázva, a való világtól már fényévnyi távolságra élsz.  

 

Álom lehetett ez is.

Rémálom.  

Jó lenne felébredni.  

Jó lenne megint szilveszteri műsort nézni, jólfésülten, kis kardigánban, seszínű szövetnadrágban. Nézni, ahogy Hofi mondja a magáét, lesni a korszak zseniális színészeit, ahogy bohóckodnak, ahogy hülyét csinálnak magukból, ahogy megpróbálnak bennünket jókedvre deríteni. Aztán hallgatni a Himnuszt és rácsodálkozni a képernyőre, hogy lám, már 1976 van. 

 

Már 1976 van… Jó volt ott nekünk, Kese. 

Jó volt abban a hazug rendszerben élni. Vigyázott ránk az állam, munkát adott, hagyta, hogy hétvégenként s néha napján hétköznap is telezabáljuk magunkat. Hagyta, hogy magunkban puffogjunk, hogy halkan a rendszert szidjuk. De elvárta, hogy május 1-jén idétlen táblákkal a kézben felvonuljunk, és a virslizabálás, a vizezett sör felhörpintése után, vagy előtt az elvtársaknak integessünk. Integettünk és beintettünk.  

 

Röhögtek rajtunk. Mi meg röhögtünk rajtuk. Kínunkban. Az izzadságszagú VOR-öltönyös párttitkárokon, a tűzpiros ezerötös Ladájukon, ahogy a titkárnővel a hátsó ülésen a hétvégi ház felé suhannak egy röpke légyott erejéig. Tudtak élni. S loptak folyamatosan. De akkor lopott mindenki. A gyári melós az utolsó rajzszöget is kihozta a műhelyből, ha tehette. A szövőnő a bugyijában hozta el az alapanyagot, amelyből aztán otthon függönyt varrt.

 

S az álom most valami hasonlót mutat, Kese. Megint egypártrendszer van. 

Megint pártvezér irányítja az országot. Megint felvonulnak az emberek. Megint csak rájuk szavaznak, mint annak idején a Hazafias Népfrontra. S megint megy a hülyítés, a kamuideológiák gyártása, a tribünről való integetés, a majd jó lesz nektek egyszer emberek-szerű szózatok gyártása.  

 

Megint türelemjáték részesei vagyunk.

S megint össze kell húznunk a nadrágszíjat. De a nagy zabálás az most itt ne játszik Kese. Nem bizony. Mert egykoron háromhatvan volt a tej meg a kenyér, és azt a melós röhögve kifizette. Meg azt az ihatatlan Kőbányai világost is, mint a munka gyümölcsét. De ez most már nem így van. Az álomban már egekbe szöktek az árak, már riadtan mennek a közértbe az emberek, már számolgatnak a pénztárhoz való besorolás előtt, már százszor, ezerszer átgondolják mi kerüljön a kosárba.  

 

Ébredjünk föl Kese.

Menjünk vissza oda a helyünkre, te cselezzél, szórakoztassál, futballozzál, mi meg majd tapsolunk, és azt mondjuk magunkban, milyen jó korban élünk, hiszen vannak kettős meccsek a Népstadionban, játszik a Piramis, nyomja a rockot, Révész Sanyi hangja utánozhatatlan. És a zsebpénzből lehet kéz alatt Led Zeppelin lemezt vásárolni, meg Supertramp-ot, meg Electric Light Orcestrát. És lehet menőzni a csajok előtt a Balupunkt kazettás magnóval lent a téren, lejátszani nekik a hétfői kívánságműsorból felvett Sugar Baby Love-ot. És én Kese szerelmesen várom Karint a Brüsszelben élő, de nyarakat Szentendrén töltő gyönyörű lányt. S várom, hogy fakó piros dresszben vörös salakos pályán futhassak nap mint nap edzésen, mint lelkes, futballsztárnak készülő sportiskolás.

 

A hiper-szuper mobiltelefont álmomban is elcserélném a Manchester United gombfocicsapatára. Az érzésre, ahogy a konyhakövön pöckölöm a játékosokat belefeledkezve, hangosan közvetítve, mint Vitray a vb-döntőt.

 

Furcsa ez a 2022, mert az álom valamilyen háborút is mutat a közelben, ezt képzeld, Kese, a közelben háborút, meg járványt is, világjárványt, hogy az emberek maszkban mászkálnak, édes istenem, maszkban. De hülye álom ez. És akkor még nem meséltem neked a főispánokról, mert 2022-ben főispánok is vannak, vagy inkább lesznek, mert 2022-ben már bármi megtörténhet, ez már a XXI. század, a szabadság, a demokrácia, az összetartozás, a jólét időszaka. tudod Kese azért is volt jó az a hetvenes évek, a mi időszakunk, a mi időnk, mert ott magyar nem bántotta a magyart. Volt irigység, hogy ennek miből telik ezerötös Ladára, az meg miért csak a lepukkant Zaporozseccel jár, hogy ez miből vette az dunabogdányi víkendházát, a balatoni telkét, az meg évekig vár egy békásmegyeri panelra. Volt ilyen, de magyar a magyart nem gyűlölte. S álmomban már nem így volt, ott kétféle magyar létezett, az igazi, meg a hamis. A jó meg a rossz. Nemzeti érzelmű, meg a nyugatimádó.

 

Ébredjünk föl, Kese.

Jön a hétvége, a Népstadionban megint kettős meccs lesz, a Vasas a Honvéddal, a Dózsa a Fradival játszik és én hiszed vagy sem, tudom az eredményeket. A Vasas majd három–nullra veri a Honvédot, ti meg a zseniális Újpest nyolc–háromra a Ferencvárost.

 

Na, mit szólsz, Kese?

 

Legyen így?

 

Álomszerű ez is, igaz?

 

De lám, mindez valósággá vált – s félek, hogy ez a 2022-es esztendő majd felülírja minden félelmünket.

 

Hogy a rémálmaink valósággá válnak.

 

Vagy már váltak is.