Bősze Ádám: A komolyzene igenis laza

Húsz részes, Nagy zenészek, nagy szerelmek című előadássorozatával tért vissza az IH Caféba Bősze Ádám, a Bartók Rádió műsorvezetője. Telet házas Mendelssohnékról szóló estje után arról is beszélgettünk, miért nem hallunk, olvasunk, tudunk többet arról az újkori bulvárról, amiről beszélt és amiért vastapsot kapott, és azt is elmondta, hogyan szokták meg a műsorvezetői stílusát a komolyzenei csatornán.
Garai Szakács László

2022. december 04. 15:32

Bősze
Ádám: A komolyzene igenis laza

– Keveset és kevésszer hallunk az egykori nagy zeneszerzők életéről. Az átlagembernek jellemzően tetszik a komolyzene, egy-egy darabról tudja, ki írta, de arról végképp nem tudunk semmit, hogy ezek az emberek hogyan éltek, amikor nem zongora előtt ültek, vagy éppen kottát írtak. Miért kezdett el a zenészek magánéletével így foglalkozni és beszélni erről? Mielőtt válaszolna: a jelek szerint igény van erre az újkori bulvárra is...

 

– Kétoldalú ez az egész: nem hiszen azt, hogy a Nagy zenészek, nagy szerelmek sorozatomnak köszönhetően valaki jobban megérti az adott zeneszerző műveit. Hiszen egy műalkotás elég távol van a magánélettől.

 

Ha közel lenne, akkor Richard Wagnert nem játszanának, hiszen, ha valaki igazi szemétláda volt, akkor ő az volt, és mégis, a műveit teljes joggal, sokan szeretik. A célom az, hogy a komolyzenéhez való viszonyunkat egy kicsit lazítsam. Hogy bemutassam azt, hogy ezek az isteni tehetséggel megáldott emberek, igenis emberek voltak: ugyanolyan gondjaik voltak, ugyanolyan problémákkal küzdöttek, mint mi. Vagy sokkal nagyobb problémáik voltak, mint nekünk, példa erre mondjuk Beethoven.

 

Azt szeretném ezzel elérni, hogy egy kicsit barátibb, lazább legyen a kapcsolatunk a klasszikus zenével, és mondjuk Franz Schubert nevét meghallva ne rögtön görcsbe álljon a gyomrunk, és az jusson róla eszünkbe, el kell menni meghallgatni, de ehhez szépen kell felöltözni, a koncertteremben csendben kell lenni és ki kell bírni valahogy a koncertet. Ezek a zeneszerzők valójában a barátaink. Érző lények, istenit alkottak, de igazából átlagemberek.

 

 

– De van olyan, hogy laza komolyzene? Illetve azzal, hogy kimondjuk, komolyzene, miért van olyan elvárás, hogy komolynak is kell lenni?

 

– Mert ez így alakult ki. A XIX. század második felétől – és ebben Liszt Ferencnek óriási szerepe volt – a klasszikus zenét művelők a művészet papjainak kezdtek számítani. Ha bemegyünk egy templomba, majd bemegyünk a Zeneakadémiára ugyanazt látjuk, tök ugyanúgy néz ki az egész: ott van elől a színtér, az oltár, ülnek a hívek, a hallgatók és mindenki csöndben van és mindenki feszülten figyel.

 

Tény, hogy a klasszikus zene befogadásához szellemi felkészültség, nyitottság kell, de azt a fajta attitűdöt, hogy zenészek, legyen akár szó nagy muzsikusokról is, e mögé az álarc mögé bújva játszanak teljesen semmitmondó koncerteket, amellett nem tudok elmenni szó nélkül. A művészeknek sokkal őszintébbeknek kell lenni, sokkal kevésbé kellene fennhéjázó módon beszélni a komolyzenéről, mert mi, átlagos hallgatók tartottuk el mindig is a zenészeket, a világukat. Az, hogy Haydn boldog volt, amikor odaszaladtak hozzá az emberek, hogy a zenészek akár koncert közben is felkeltek a székből, lementek a közönség tagjai közé, amikor nem játszottak, és beszélgettek velük – ez valami csodálatos volt. Nem mondom azt, hogy ez egyik pillanatról a másikra jöjjön vissza, de könyörgöm, lazítsunk már ezen az egészen: a viccnek, a humornak, a humánum felmutatásának igenis van helye a világ komolyzenei életében.

 

– A kortárs szerzőkkel mi a helyzet? Akikhez tényleg oda lehetne így menni rajongani?

 

– Határozott a véleményem, de igazából nem megalapozott. Ugyanis kevésbé érdekel a modern zene, nincs elég ismeretanyagom ahhoz, hogy olyan véleményt mondjak, amit szívesen mondok régi századok zenéjével kapcsolatosan. Ha szellemi kihívásra vágyom, akkor sokkal inkább elmegyek egy kortárs kiállításra, elolvasok egy kortárs regényt, mint kortárs zenét hallgassak.

 

– Akkor menjünk vissza bő kétszáz évet: ezek az információk mennyire könnyen beszerezhetők, mennyi kutatómunka van ezeknek a feltérképezésében? Ez csak nekünk, átlagembereknek újdonságok?

 

– A sorozatomban szereplő húsz zeneszerzőnek a szerelmi élete, a magánélete egészen jól feldolgozott alapanyagokból áll össze. Puccininél lehetetlen a teljesség igényével beszélni, Haydnnál lehet. Fel van dolgozva az életük. Ráadásul nekem tizenéves korom óta ez a hobbim. Van egy nyolcezer kötetes zeneszerzőkről és zenetörténetről szóló könyvtáram. Most is, ahogy a vonaton ültem, hoztam egy Mendelssohn-kötetet: ezt csinálom, ezt szeretem, ez a hobbim. Mindenféle postitekkel jelölöm be, éppen miről olvastam benne, és mit lehet hasznosítani. Ha mondjuk ifjabb Johann Strauss szerelmi életéről kellene holnap beszélnem, lenne olyan könyvem otthon, amiből könnyen fel tudnék készülni.

 

– Gyerekként hogyan kezdett el ilyen könyveket olvasni? Az indiános könyvek, vagy a Verne-kötetek teljesen érthetőek, amikor elkezdünk komolyabban olvasni, de effajta irodalmat ritkán vesz az ember a kezébe gyerekként – elvileg.

 

– Olvastam indiánregényeket is. Egyébként hangszerrel kezdődött ez az egész a gimnáziumban: az egyik osztálytársamtól elirigyeltem a gitárját. Az egy csajozós hangszer, azt gondoltam, akkor majd megtanulok én is dalokat játszani. Elkezdtem akkordokat tanulni, de akkor már az is érdekelt, milyen hang, miért van ott, miért kell úgy fogni, megtanultam kottát olvasni autodidakta módon, majd összhangzattankönyvet vettem, de akkor már ismerjük meg a zeneszerzőt – így csavart az ujja köré észrevétlenül az egész. Ahhoz már későn kezdtem el zenével foglalkozni, hogy aktív muzsikus legyen belőlem. Örüljön is a közönség, hogy nem nyomom le a torkán az előadásaimon azt, ahogy zenélek, de a zenetörténetre nagyon rákaptam.

 

– És mi lett közben a csajozással?

 

– Elmentem szerzetesnek... De az már egy másik történet. (Nevet.)

 

– Maradva a lazaságnál: a Bartók Rádióban mennyire volt nehéz elfogadtatni azt a stílust, amiben vezeti a műsorokat?

 

– Tök érdekes, hogy ezt eddig még senki nem kérdezte meg tőlem, és örülök neki, hogy válaszolhatok rá, már csak azért is, mert egy konkrét dologhoz kötődik. Amikor 2008-ban elindultam a Bartók Rádió nyilvános pályázatán, akkor arról egy barátom szólt nekem. Azt mondta, „neked itt el kell indulnod, muszáj, különben seggberúglak”. Mondtam, hogy oké, jó. Nem terveztem, de elindultam, felvettek.

 

– Tényleg seggberúgta volna?

 

– Hát... Igen... A Bartóknál az elején nagyon zavarban voltam. Meg akartam felelni mindenkinek, a kollégáknak, a főnökségnek, a hallgatóknak, magamnak, ismerősöknek – tényleg mindenkinek. És jöttek a dehonesztáló, kritizáló sms-ek. Baromi rosszul érintett, nem tudtam tőlük rendesen aludni, nem tudtam ezeket feldolgozni. A kollégák is elkezdtek elég hamar ilyen-olyan nézeteket vallani: „ezt szabad csinálni, Ádám, gyerünk tovább, előre!” Más meg azt mondta, ez már-már ördögtől való. Nem tudtam, mi legyen.

 

Egyik nap az akkori rádióelnök, Such György találkozott velem a Pagoda előtt. Megkérdezte, hogy vagyok, eltelt ekkor már talán fél év is, amióta a Bartókon dolgoztam. És mondtam, hogy igazából jól vagyok, de nem tudom ezt az egészet hova tenni. De a következő értekezleten úgyis erről lesz szó. Megkérdezte, mikor lesz, mondtam neki, hogy hétfőn, erre azt felelte, „akkor majd elmegyek.” És tényleg eljött. Ott volt, szóba került ez az egész, és azt mondta, „hagyjátok a Bőszét, hagy csinálja azt, amit akar, ha rossz lesz, kirúgom!” Majd felállt, és elment.

 

Kaptam tőle egy nagy szabadságot, elég szigorú feltételekkel. A kollégák is jó fejek voltak, hagytak. És amikor ezután a következő dehonesztáló hallgatói üzenetet felolvastam az adásban, ezt az egészet átkapcsolták bennem. Azóta is úgy érzem, szabadon tudok arról beszélni, amiről akarok. Politizálni sosem fogok: arra van lehetőségem, hogy ezekről a világra szóló zsenikről, az ő életükről beszélhetek. És így a világ legboldogabb embere vagyok.

 

Bősze Ádámot legközelebb az IH Caféban december 14-én láthatjuk, hallhatjuk. A Nagy zenészek, nagy szerelmek sorozatában Csajkovszkij szerelmi életéről lesz szó. Január 15-én pedig 10 órától egy szegedi zenetörténeti sétára vár mindenkit. Indulás a Dóm térről. Fricsay Ferencre, Vaszy Viktorra, Vántus Istvánra, König Péterre, Bartók Bélára lehet majd emlékezni.