Dolcsevitá – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. május 11. 12:41

Dolcsevitá – Sinkovics Gábor
jegyzete

„Nem akarok morbid lenni. A hetven év egyébként is messze van. Ami engem illet, teljes értékű életet éltem, és ha holnap meghalnék, nem bánnám. Éltem. És megtettem mindent.”

 

Freddie Mercury

 

Percek alatt nyár lett. Mintha a meleg megkapta volna a vízumot, és csak jött, jött, feltartóztathatatlanul.

Útját bedagadt, piros színű nagylábujjak, köszvényes roham, abroncsba szorított fej, és trambulinra tett vérnyomás kísérte. Nehezen szokja meg az ember az egyre gyakoribb hőmérséklet-ingadozást, és már riadtan hallgatja az időjósokat, mikor hűl le, vagy forrósodik fel egyik pillanatról a másikra a levegő. A májusi nyári reggelnek meg van a maga szépsége, még felöltőt, pulóvert, kiskabátot hordó izzadó emberek a tömegközlekedési eszközökön, de munkába indulás előtt bekapcsolja az ember a televíziót, afféle reggeli műsorokat adnak, ahol idegesítő emberek beszélgetnek még idegesítőbb vendégekkel. De még ez is jobb, mint híreket hallgatni. Még a bárgyú, semmitmondó, semmiről nem szóló, jópofizó csevegés is hallgathatóbb, minthogy mi történik körülöttünk a világban.

 

Az infláció az egeket verdesi.

Már óvatosan megy be az ember a közértbe, előre felírt cetlit szorongatva, az árakat riadtan leolvasva. Ránk köszöntött a jólét, a sikeresen megvívott újabb fülkeforradalom után. A fosztogatást követő osztogatás megtette a hatását. Körülöttünk, mellettünk háború dúl, Európa civilizált fele a vészharangot kongatja, miközben mi, magyarok még ünnepeljük, hogy pártunk és kormányunk a helyén maradt. A helyén maradt és biztonságot nyújt, szeretetben tart bennünket, és gondoskodik rólunk. Így volt ez az immár hivatalosan véget ért, párthatározatban eltiltott világjárvánnyal is: elhunyt több mint negyvenezer honfitársunk, ám a gyász, az önvizsgálat, és a magyarázat helyett gyorsan behúzták fölöttünk a cipzárt – hogy ne rontsák a statisztikát.

 

A sikerhez, a sikerpropagandához nem illik a halál.

Azóta sem derült ki, hogy miért haltak meg nálunk ilyen sokan, a környező országokhoz képest irtózatosan sokan Covid-fertőzésben. Persze a választ magában talán mindenki tudja: az egészségügy katasztrofális állapota, az ott dolgozók lenézése, semmibevétele, az egész rendszer elavultsága, és honfitársaink igencsak leromlott egészségi állapota tehetett mindenről.

 

De már nincs vírus, már nincs járvány, már nincs veszély.

 

A dolcsevitá visszatérhet. Erről a kifejezésről olykor eszembe jut Berki Krisztián. És nem a műsor miatt, amelyben szerepelt, és ami ezt a címet viselte. Ismertem őt sportújságíróként, sokszor beszélgettünk. Akkor még nem gondoltam, hogy a kopaszodó, szinte jellegtelen fiatalemberből kopasz, kigyúrt, feltűnő Adonisz válik. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor egyszer egy interjú miatt találkoztunk, és ő közben is gyúrt, súlyokat emelgetett, izzadtan, csatakosan, lelkesen. Mintha valami fellépésre készülne. És amikor megkérdeztem tőle, mi ez az őrült szenvedély, ami dolgozik benne, ő nemes egyszerűséggel, szenvtelen hangon azt felelte:

 

„Minden nőt meg akarok dugni...”

 

Azt gyanítom, sikerült is neki. Egyszer évekkel ezelőtt láttam egy Milan–Inter derbit, a San Siróból, Milánó vörös fele akkor nagyjából három emelettel élt a kékek felett. A Milan Európa legjobb csapatának számított, sorban nyerte a trófeákat, miközben az Inter csak kereste egykori, hatvanas évekbeli világhírű önmagát. És azon a városi derbin a Milan hívei kifeszítettek egy hatalmas transzparenst, amelyen az állt: „Mi megvalósítjuk a ti álmaitokat is...”

 

Mintegy tőrdöfés a vesetájékra, vagy bele a szívbe, bele a kellős közepébe. Nagyjából így élhették meg az Interesek azt az üzenetet, és még csak meg sem sértődhettek miatta, csupán irigyelhették az ősi riválist. Ezt gondoltam akkor is, amikor Berkit hol ezzel, hol azzal a csinibabával láttam lefotózva. Hol ilyen, hol olyan kocsival száguldott a városban. Egyszer egy piros lámpánál, széles vigyorral az arcán intett nekem egy Porsche kabrióból, aztán suhant, szinte repült tovább. Ő valóban megvalósította minden szinte minden férfi álmát. A legjobb nőkkel jött össze, és vitte őket az ágyába, a legdrágább kocsikkal mászkált, eljátszhatta a nagymenőt, luxusórával a kezén, a legdrágább divatcuccokba öltözve.

 

A nagymenőt.

Egyik kedvenc filmem a Nagymenők, Robert de Niro szokás szerint zseniális benne, akárcsak Joe Pesci, de Martin Scorsese kultikus filmjét egyértelműen Ray Liotta viszi a hátán. Élete fő alakítása ez. És a filmkockák tökéletesen bemutatják, milyen is az igazi hedonizmus. Az igazi gátlástalanság. Az igazi hatalomvágy – az igazi nagymenőség.

Berki Krisztián is pici alak volt ezekhez képest.

 

Afféle médiabohóc, aki bevállalt mindent pénzért és hírnévért. A kétes hírnévért is. Rá haragudni nem kellett volna senkinek, őt kritizálni pocskondiázni felesleges időtöltésnek tűnt. Berki szerepet játszott, az egyetlen szerepet, amire alkalmas volt.

 

Az igazi nagymenők kihasználták őt.

 

A hatalom, amely addig pátyolgatta, addig tartotta a felszínen, amíg érdeke fűződött hozzá. Odalökték a főpolgármester-választás előtt afféle csaléteknek, odalökték Karácsony Gergely mellé, hogy közös plakáton szerepeltethessék, aljas, végtelenül aljas húzás volt – de Berki Krisztán ezt is bevállalta. Ha lenne mennyország, és most azt kérdeznék Berkitől, mit gondol arról a szűk negyvenvalahány évről, amelyet lent a Földön kapott, tudom mit válaszolna: A két gyönyörű gyerekét sajnálná, a szerelmét, siratná, de megjegyezné, sőt, határozottan kijelentené, hogy az a negyven-akárhány esztendő így volt jó, így volt sűrű, így volt tökéletes.

 

A dolcsevitá csak szerep volt.

De a dolcsevitá már sokkal több mint szerep, a mi vadonatúj burzsoáziánknak. A mi intelligens oligarcháink, a mi szerethető újgazdagjaink tudják, hogyan is kell élni egy igazi nagymenőnek. Amikor a kisember, az átlagember felháborodott Berki műgazdagságán, nem kezdte el szidni a gázszerelőt, az igazi vagyonosodása közben, a milliárdok zsebretétele alatt. A magánrepülőzés során, az nem volt zavaró, mert azt nem mutatta nap mint nap a televízió. És azon sem háborodott fel a kisember, az átlagember, ahogy a jachton ücsörögtek a mi nagymenőink, ott ringatóztak az Adrián, köztük a karót nyelt külügyminiszter. Nem zavart senkit itthon az a repülőgép, amely hol Malibu tengerpartja fölött, hol a Seychelles-szigetek fáit súrolva, hol Horvátországban, hol az Óperenciás tengeren túlon tűnik fel.

 

Rajta az igazi nagymenőkkel.

 

A mi keresztény-konzervatív uralkodóosztályunk tagjaival.

 

Berki Krisztián halála után megjelent egy rendőrségi közlemény, miszerint kábítószergyanús anyagot találtak a lakásában.

 

Lehet pánik azóta. Be lehetnek szarva keresztény-konzervatív oldalon azok között, akik olykor-olykor azt mondják, hogy Kokó a kedvenc sportolójuk. Mert vannak ilyenek. Vannak közöttük. Aztán bizonyára meggyónják, mint ahogy az unalomig ismételt és már senkit sem érdeklő korrupciót is.

 

Lopjanak.

Mit érdekli ezt a kisembert, az átlagembert.

 

Csak nekem legyen jó.

 

De most jó lesz nekünk, nagyon is jó. Csak közben ne vásároljunk, ne üljünk autóba, ne használjuk a gázt, és ne menjünk nyaralni.

 

Ha otthon maradunk, és beosztjuk a sertészsírt, no meg a már igencsak drága kenyeret és színezzük ezt a különleges, finom ételt pirospaprikával meg sóval, akkor az is megteszi. Virág elvtárs a Tanú című filmben megdicsérte Pelikán József gátőrt, amikor az hamuban sült burgonyával kínálta meg, mondván: „Milyen leleményes a mi népünk...”

Hamarosan újra átélhetjük ezt.

 

De a nagymenők majd élnek és vigadnak helyettünk is. Jönnek az újabb sikeres közbeszerzések, a kiutalt állami támogatások – mert arra jut pénz, csak a pedagógusbérek emelésére nem. És a jacht, a repülő megy, mozog, siklik, suhan tovább.

 

Sajnálom Berki Krisztiánt, bár most lenne igazán büszke arra, amit elért. Meg kellett halnia ahhoz, hogy mindenki, de szinte szó szerint mindenki megismerje őt, az életét és a nevét. Ha túlélte volna a saját halálát, most azt nyilatkozná, azt mondaná, amit Freddie Mercury: Ami engem illet, teljes értékű életet éltem, és ha holnap meghalnék, nem bánnám. Éltem. És megtettem mindent.