Az Apám kertje címmel megjelent novelláskötetet olvasgatva elgondolkodtam azon, milyen ritkán történik meg az, hogy valaki közel hatvanévesen adja ki az első prózai kötetét, ráadásul úgy, hogy ez a kötet egyértelműen magas és szinte tökéletesen egyenletes színvonalon legyen megírva, kerülve a szokásos első kötetek „gyermekbetegségeit”. Ha akarnék, sem igazán tudnék belekötni az eddig drámaíróként és színházi rendezőként tevékenykedő Németh Ákos debütáló művébe, ami az utóbbi hetek egyik váratlan és kellemes meglepetése volt.

Németh szövegei több értelemben véve is viszonylag széles palettán mozognak, hiszen vannak itt kimondottan rövidek (akár kétoldalasok is), meg szinte kisregénnyi terjedelműek (bő félszáz oldalnyi) is; vannak amelyek egy-egy hangulatot ragadnak meg kvázi cselekmény nélkül és szárnyalva, szinte prózaversként szólalva meg, de vannak olyanok is (ilyen a többség), amelyek egy igazán egyszerű, visszafogott, ám így is tökéletesen kimunkált nyelven a szó klasszikus értelmében történeteket mesélnek. Szinte minden egyes novella hangulata más és más, ráadásul alig találni bennük olyan igazán egyedi és könnyen felismerhető stílusjegyet vagy motívumot, amely összekötné őket. De e mellett a sokféleség mellett is elmondható, hogy a szerzőnél jellemzően a cselekményen, na meg a sokszor karikírozott (ám soha nem túlkarikírozott!) szereplőkön van a hangsúly.

„A falon kép lógott szép keretben, plakátméretű kép, a gyerekággyal szemben, szép fiatal nőt ábrázolt, a nő nevet, a kezében pohár. Láthatóan pillanatkép, ügyes nagyítás kivágva egy társaság alkalmi felvételéből. A képen többen lehettek valaha, vállak látszanak, egy kéz is, de ma már csak a nő. Hogy került ebbe a társaságba, mi van a poharában, és miért nevet, ma már talány. A kislány sokat gondolkodik erről.”

Már rögtön az első, brutális és lelkileg igen megterhelő történet – a „Beszélgetések anyáról” – igazi telitalálat, melynek óvodáskorú gyermekszereplőjét a nagyanyja vette gondozásba, hogy a világtól a lehető leginkább elzárkózva nap mint nap tudatosítsa mit sem értő unokájával, hogy az ő (mármint a kislány) hibája volt az édesanyja halála, amit soha nem felejthet el. De egy percig se gondoljuk, hogy minden itt szereplő novella ennyire komor, mert vannak kimondottan humorosak, mint például a „Vasárnap a korzón”, melyben egy, a hetvenes éveik végét taposó házaspár a férfi hatvanadik érettségi találkozójára annak szülővárosába utaznak, hogy az összejövetel után egy cukrászdába beülve valóságos féltékenységi dráma bontakozzon ki a feleség, illetve egy jó fél évszázada nem látott egykori nőismerős között, amit a két nő célpontja, a reszkető kezű Béla bácsi egyre értetlenebbül szemlél.

Ugyanígy a humor és a pontos megfigyelések teszik emlékezetessé a „Szőke nő parkol” című rövidke történetet, melyben egy óvodás kisgyermek figyeli meg, hogy a dugó miatt addig dühöngő apukája hirtelen milyen figyelmes és segítőkész lesz a forgalmat megakasztó, parkolni képtelen miniszoknyás nénit meglátva. Aztán jellemző módon jön egy gyors váltás, és a „Partizánvadászok” már a világháború poklába röpíti vissza az olvasót, ahol egy őrületig vallásos és magát mélyen kereszténynek tartó magyar őrmester a helyi lakosságot terrorizálva próbálja meglátni áldozatai szemében a halál angyalát...