Hazavittem a borfesztivál legnagyobb ajándékát, a jókedvet – Bod Péter jegyzete

Van-e szebb dolog, mint a Borfesztivál napjaiban felsétálni a Széchenyi térre, és hagyni, hogy pillanatok alatt felszippantson a tömeg? Nem nagyon. Szerda kora este érkeztem, és már ekkor sokan voltak. Hirtelen eltűnődtem: mi lesz itt a hét végén, ha egy sima hétköznap ekkora a látogatottság.
Bod Péter

2022. május 19. 16:57

Hazavittem a borfesztivál legnagyobb ajándékát, a jókedvet – Bod Péter jegyzete

Átengedtem magam a látványnak. Néztem és hallgattam az embereket. A változatosság valóban gyönyörködtet. A Törvényszék felől belépve ázsiai diákok csoportját láttam vidáman borozni egy asztalnál. Nem sokkal később francia, majd olasz, német és angol szó ütötte meg fülemet. 

 

Ezzel távolról sem akarom azt állítani, hogy szegediek, és velük magyarok ne lettek volna a téren. Ám azt igen, hogy etnikai és kulturális sokféleségbe csöppentem. És akkor még a határ túloldaláról szép számban érkező szerb vendégekről nem is beszéltem. Itt létükről mindennél jobban tanúskodik a szerb rendszámmal a belvárosban szaladgáló autók tömege. 

 

Helyben a Szegedi Borfesztiválnál nagyobb pofavizitet nehéz elképzelni. Nem létezik az a korosztály, amelyik nincs jelen. Nincs semmivel kevesebb nő és lány, mint férfi és fiú. 

 

Láthatóan sokan ismerkedési alkalomnak is gondolják a fesztivált. Amit nem oldott meg az internetes társkeresés, az megoldódhat a Széchenyi tér tölgyfái alatt. Az oldottság és a hangulat adott ehhez. Mindenki leülhet bárki asztalához, a szigorú illemtan (létezik még ilyen?) itt bizonyára érvényét veszti. Az más kérdés, hogy nem egyszerű akkor ismerkedni – írom ezt most szigorúan férfi szemszögből, ha négy-hattagú hölgykoszorúk tagjaival kell, kellene ezt megtenni. 

 

Aztán séta közben arra gondolok, hogy valójában ebben sincs semmi megoldhatatlan, legfeljebb a gátlásokat kell otthon hagyni, amelyek amúgy is csak arra valóak, hogy elrontsák, amit nem kellene elrontani. Mindez részemről elméleti fejtegetés, mert három éve még magam is az ismerkedés szándékával mentem el esténként a térre, ami mára okafogyott lett.

 

Igyekszem figyelni a mulatozó emberek öltözékét. Látszik, hogy sokan munkából érkeztek egyenesen ide. A zakók, az ingek, sok esetben a nyakkendők egyértelműen erről árulkodnak. És az enyhe fáradtság az arcokon, és ugyanakkor az öröm, hogy itt lehetnek, lazíthatnak, pihenhetnek. Másokból árad a frissesség. Nem csak átöltöztek, hanem kipihenten, letusolva érkeztek a boros bódék közé. Ragyognak, ahogyan csak egészen kivételes esti rendezvényeken képes az ember.

 

Olaszrizling vásárlása közben beszédbe elegyedtem egy kiszolgálóval, aki nagyon elégedett mindazzal, amit Szegeden lát és tapasztal. Igaz, kedden nem voltak sokan. Elijesztette az embereket az eső – mondta, de a helyükben maga is ezt tette volna. Inkább otthon marad, nem kockáztatja meg, hogy elázhat. Kétszer kérdezek vissza, hogy tényleg a szegedit tartja a legjobb hazai borfesztiválnak. Látszik, hogy nem érti a kérdésemet. Persze – vágja rá többször is. Mivel valamennyit végigjárta és árulta, nincs okom kételkedni szavaiban.

 

Egyik sem ekkora, és egyik sem ilyen jó – teszi hozzá. A budavári három-négy napos, és ha ott rossz az idő, akkor arra már keresztet lehet vetni. Szóba kerül a győri, a pécsi és a debreceni, amelyek kisebbek és belépősek, így a látogatószám messze elmarad Szeged mögött.

 

Dicséri az itteniek borkultúráját, és elárulta, hogy legdrágább boraikból is jól megy az értékesítés, pedig ezek tízezer forint felett kezdődnek. Megnyugtatott, hogy bár nagy a pörgés, mindez elviselhető. mert délután három-négykor nyitnak és éjfélig várják a vendégeket.

 

A péntek és a szombat persze egészen más. Olyankor kettőig-három is óriási az élet a fesztiválon. Azok hosszú a műszakok. Nem akarom túlságosan feltartani, ezért elköszöntem.

 

Kisétáltam a Kárász utcára, de csak azért, hogy újból az elejétől a végéig járhassam be a Széchenyi teret. Előbb a nyugalmazott megyéspüspök, Gyulay Endre magányos alakja jött szembe, majd visszatérve a fesztivál területére az Alkotmánybíróság elnökét, Sulyok Tamás látom társasággal ülni egy asztalnál.

 

Ahogy száll le az este, úgy emelkedik a hangulat. Ebben nem csekély a szerepe a zenének. A Gera Fivérek nyomják az egyik színpadon, retró zenéjükre nagyon vevő a közönség. Sokan táncolnak, énekelnek, egyik sláger jön a másik után. 

 

Talán már a bor is dolgozik bennem, szentimentálisabb leszek, és azt gondolom, hogy kevés megszívlelendőbb kijelentés lehet annál, mint: „Csak az a fontos, csak az a fontos, hogy élek”.

Pardon, ha rosszat mondok. De nem, nem hiszem, hogy rosszat mondok.

 

Dúdolva megyek haza. Elvittem magammal valamit, ami ennek a szegedi ünnepnek a legnagyobb ajándéka: a jókedvet.