A tavalyi évben páratlanul izgalmasra sikeredett a Goncourt-díj győzteséről döntő voksolás, hiszen a legjelentősebb francia irodalmi elismerésről egymás után tizennégyszer (!) is szavazott a zsűri, ám mivel tizennegyedjére is döntetlen lett az eredmény, rendhagyó módon a bizottság elnöke döntött, így nyerte meg a toronymagas esélyesnek kikiáltott Giuliano da Empoli bestsellerével szemben az észak-afrikai születésű Brigitte Giraud a díjat.

Ez a döntés nemcsak azért lepte meg a közönséget, mert az olasz–svájci szerző műve már eddigre az egyik legkelendőbb és legtöbbet elemzett könyv volt Franciaországban, hanem azért is, mert a többek között a Francia Akadémia Nagydíjával vigasztalódó regény egy olyan témával foglalkozott, aminél keresve sem találhatnánk aktuálisabbat.

A közvetlenül az orosz–ukrán háború kitörése után megjelent A Kreml mágusa ugyanis Vlagyimir Putyin hatalomra kerüléséről, diktatúrájának kiépüléséről és rendszerének természetrajzáról szól. Mégpedig a legátláthatóbb és legközérthetőbb módon.

A civilben egyetemi tanárként és politikai tanácsadóként dolgozó da Empoli nem véletlenül választotta ezt a témát első szépirodalmi művének, ugyanis már korábban, a politikai propagandáról szóló A káosz mérnökeivel alaposan beleásta magát ebbe a kérdéskörbe. Da Empoli regénye éppen ezért sokkal mélyebbre hatol a politika bugyraiba, mint az ilyen témájú alkotásoktól általában megszokhattunk, ám az 1973-as születésű szerző szépírói gyakorlatlansága miatt több hibát is vét a cselekmény keretezése közben. Igaz, ezt a mű erényei miatt könnyen meg tudjuk bocsátani neki.

Da Empoli nem sokat bíbelődik a cselekmény felvezetésével, hiszen alighogy felvillantja a regény során a néma hallgatóság szerepét betöltő és éppen Moszkvában időző francia történész alakját, már egy hajánál fogva előrángatott indokkal jelentkezik is nála a legendás Vagyim Baranov, Putyin egykori legfőbb tanácsadója (az évek óta rejtőzködő ex-ideológusnak ugyanis tetszettek a francia tweetjei...), hogy aztán jöjjön egy kétszázötven oldalas sodró erejű monológ, amely röviden felvázolja nekünk a férfi felmenőinek (ezáltal a Szovjetuniónak is) a múltját, majd végigkövethetjük az eredetileg irodalmárnak készülő Baranov életét fiatalkorától kezdve, tanácsadói ténykedésén át egészen addig, míg kegyvesztettként kikerült az orosz diktátor köreiből.

A Kreml mágusának fő erénye az a részletgazdagság és sokoldalúság, amely révén megérthetjük azt, hogy egyáltalán mi teremtette meg annak lehetőségét, hogy az addig jobbára ismeretlen Putyinból egyáltalán elnök lehessen (da Empoli egészen zseniálisan rajzolja meg a ’90-es évek ügyeskedőkkel, ex-kommunistákkal és vadkapitalistákkal teli Oroszországát, ami nem igazán tud mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal), majd azt, hogy mennyire is volt magától értetődő az a folyamat, ami során a „Cár” leszámolt a független sajtóval, a neki nem tetsző oligarchákkal és a külföldi befolyási kísérletekkel, hogy aztán arról is képet kapjunk, hogyan képes azóta is manipulálni és markában tartani a világ legnagyobb országát és annak minden lakóját.

A svájci minden fejezetben más-más témára koncentrál, így Baranov mesél a szinte mindvégig néma biodíszletként funkcionáló történésznek többek között a csecsen háború idején történő gyanús lakótelepi robbantásokról, a Wagner csoport létrejöttéről, az első (2014-es) ukrajnai orosz beavatkozások módszereiről, a Merkel ellen használt meglepő pszichológiai hadviselésről és a nyugati közvéleményt befolyásolni igyekvő orosz trollfarmokról is.