Múlt hétvége. Facebookon végigcsordogáló illusztrált jókívánságok és politikusi fogadkozások. Idősek világnapja, alkalom a megemlékezésre. Én meg azon lamentálok, hogy de kik is az idősek, és pontosan mi dolga lenne velük a politikának – mert egészen biztosan nem csak a különböző, de mindig alkalmi jogcímen és nem létező hónapokban biztosított nyugdíjkiegészítések. Sokkal több.

Gyerekkori emlék. Nyolcvanas évek közepe, az általános iskolát megkezdve az osztálytársaim közül alig-alig valakinek él mind a négy nagyszülője; nekem ekkor még szerencsére igen. Csodálkozom, próbálom kiszámolni, hiszen itt ötvenplusszos emberekről beszélnénk, messze nem nyugdíjasokról még. És már nincsenek. Egy világháború traumájával indult az életük, Rákosival folytatódott, és a legvidámabb barakk elkeskenyedő, leeresztő, kitaposott és tróger autokráciákáját már pont nem élték meg. Tulajdonképpen nem is lehettek idősek.

A rendszerváltás óta eltelt évtizedek során nőtt a születéskor várható életkor, a fejlődő orvostudomány mára szükségszerűen idehaza is több lehetőséget jelent a megelőzésre és gyógyításra, de máris itt az első gondom: az életkor Magyarországon még mindig elsősorban egészségügyi problémákat vet fel. Tényleg rühellem a bezzegnyugatozást (de itt akár bezzegjapánozni is indokolt lenne, az meg ugye a legkeletebb kelet), de ez az első fontos különbsége egy magyar és egy osztrák nyugdíjasnak. Közhely, de egyben tény is, hogy jellemző magyar életút az aktív évtizedekben az egészségromboló munkavégzés és életmód, majd az ebből fakadó egészségügyi gondok kezelése nyugdíjasként, romló életminőségben, és elfogadhatatlanul korai halál. Közhely, de nem ugyanazt jelenti mondjuk 68 évesnek lenni itt és Svédországban.

Aki meg már nem magabíró, arról gondoskodni kéne, sokat írtam erről, fogok is még, most csak röviden: Magyarország ma az ellátásra szoruló időseknek azt kínálja, hogy vagy legyenek gazdagok, megvásárolva a drága magánszolgáltatóknál az ellátást, vagy legyenek jó kapcsolataik, így bejutva a kevéske állami/önkormányzati helyre. Esetleg várjanak, sokat.

Nem beszélünk aztán arról sem, hogy az épp nem beteg, nem rászoruló idős egyébként mit tesz. Már bőven felnőtt volt, amikor a vonalas telefont bevezették hozzá, megtanulta a nyomógombos nokiákat is, de most odahagyjuk az érintőképernyős okostelefonokkal úgy, hogy nem gondolunk vele, vajon a kapcsolattartás legfontosabb (a koronavírusra hivatkozva tett lezárások alatt: egyetlen) eszközével miként boldogul. Nem gondoljuk végig azt sem, hogy hova és mivel közlekedik; én ki merem nyitni a kérdést, hogy az alanyi jogon odalöttyintett, generális utazási kedvezmények helyett cizellálni kéne. Kinek a jegyárat támogatva, kinek más módon segítve, például célzott telebusszal, vagy kedvezményes autócsere-programmal, mondván, már nem a nagycsaládot viszi, kalkulálható az is, merre jár, igazítsuk ehhez a járművét. Aztán: hogyan vásárol és mit? Ha a „trillás kocsi” a legutolsó faluba is eltalál, akkor a multifaló kormány, amely nem mellesleg a kiskereskedelem nemzetiesítését tűzte ki célul, miért nem támogat olyan programot, hogy az idősek ne a közeli, drága kisboltra vagy bevásárlási célú utazásra kényszerüljenek, hanem rutinszerű és megfizethető legyen számukra a házhozszállításos nagybevásárlás? És az étel: rezsi- és egyéb kiadásokat spórolhatnak, emellett jó minőségű és biztonságos étkezéshez juthatnak az idősek, ha segítséget és sztenderdeket adunk ehhez a helyi közétkeztetésben.

Rengeteg szempontom lenne még, de egyet, a legfontosabbat akarom még elmondani. Azt, hogy ma úgy engedjük el, veszítjük az időseinket, hogy hihetetlen sok tudás és tapasztalat is távozik velük. Ez iszonyú pazarlás és elképesztően méltatlan gyakorlat. Nem csak a lírám miatt bánom, de praktikus okokból is. Hiszen már megint úgy élünk, megint olyan hibákat és bűnöket követünk el, amelyekhez hasonlókat már megtettek vagy elszenvedtek a velünk élő idősek. Érdemes lenne ezeket átbeszélni velük. Megint olyan feladatokkal kell megküzdenünk, amelyeket ugyanők egyszer már le tudtak gyűrni. Meg kéne kérdezni, hogyan. Egy ma 85 éves embernek van emléke az önmagát gyilkoló világról és újjáépítésről, van tudása arról, hogyan teremtettek nem is olyan múlékony konszenzust abban, hogy építsék le a szembenálló felek a legborzalmasabb fegyvereiket. Hogyan kell divattá tenni az aktív szolidaritást, egye fene, Bonóval is akár. Emellett tudja, milyen íze kéne legyen a paradicsomnak, vidékiként még kopasztott csirkét (hímsovinizmus vagy sem, de ezt azért alapvetően a nénik tudják ma, nem a bácsik), és ha nem is képes olyan gyorsan pötyögni, de a kézírást a maga természetességében használja. Még szerelt és javított dolgokat. Azzal tehetnénk a legjobbat magunknak és becsülhetnénk meg az időseinket, ha minden ilyen tudást kinyernénk belőlük. Idősnek lenni ugyanis pont abban a legértékesebb, hogy az idő mindenkinek ugyanúgy telik, és behozhatatlan előny a tapasztalás.