Temessük a koporsó mellé könyvet vagy ne? – a kérdés Egressy Zoltán új regénye kapcsán merült fel

A Könyvhét egyik szegedi vendége volt a kortárs magyar irodalom egyik legizgalmasabb egyénisége, Egressy Zoltán, aki a Dugonics téren frissen megjelent Jolka harangja című regényéről beszélt. Az olyan nagyszerű művek szerzőjét, amilyen a Portugál, a Szaggatott vonal, a Százezer eperfa és a Szarvas a ködben életútjáról kérdeztük.Kiderült, hogy a színdarabok sikere nyomasztó is lehet.
Bod Péter

2022. június 22. 14:17

Temessük a koporsó mellé könyvet vagy ne? – a kérdés Egressy Zoltán új regénye kapcsán merült fel

– Pályakezdőként egy napilapnál kezdett dolgozni újságíróként. A szerkesztőségi munka közben mennyire volt tudatos döntés, hogy az irodalom felé fordul? Színdarabíróként hamar ismertté és sikeressé vált. Mi a története ennek?

 

– Magyar–történelem szakosként végeztem, majd viszonylag fiatalon megjelent egy verseskötetem. Úgy gondoltam, valójában költő vagyok, de megélni újságírásból fogok. A rendszerváltás környékén sok lap indult, igazából véletlenül keveredtem erre a területre, volt egy pillanat, amikor azon vettem észre magam, hogy újságíróként dolgozom.

 

– Kulturális újságíróként?

 

– Igen, bár más rovatokba is írogattam. Közben pedig egy zenekarban doboltam, ami akkor mindennél fontosabb volt. Harmincegy éves koromban „ért” az első színházi bemutatóm. Egy ideig párhuzamosan zenéltem, illetve írtam újságot és színdarabokat.

 

– Átütő siker lett a Portugál című darabja, amelyet sok magyarországi és határon túli magyar színházban is bemutattak. Számított ekkora sikerre vagy nagyon váratlan volt, ami történt?

 

– Ekkora sikerre nem számíthattam. A mai napig nehezen dolgozom fel, de őszintén szólva azt is, hogy erősen tapad a nevemhez. Ez jó is, meg rossz is. Rossz, mert háttérbe szorítja minden más írásomat. 

 

– Egy fiatal színdarabíró sikere ott kezdődik, hogy megír egy darabot, és elkezd kilincselni a színházaknál, hogy mutassák be?

 

– Radnóti Zsuzsa dramaturgnak címezve tettem le a Reviczky című első darabomat a Vígszínház portájára. Ő intézett nekem egy ösztöndíjat, ami alatt megírtam a Portugált. Először úgy volt, hogy a Vígszínház mutatja be, de ott tolódott a dolog. Zsuzsa felhívta Zsámbéki Gábort, a Katona József Színház igazgatóját, és átküldte neki a darabot. Így került a Katonába. Én nem mertem volna ezt megtenni, igaz, a mai napig tanácstalan vagyok, hogy ha írok egy új darabot, mit kezdjek vele, kinek küldjem el. 

 

Fotók: Iványi Aurél

 

– A Portugál nagyon sokáig volt színen…

 

– A Katonában húsz évig ment, de Szegeden, Győrben, Miskolcon is hosszú ideig. Voltak-vannak komoly külföldi szériák is. És tudtommal sehol nem azért került le műsorról, mert elfogyott a közönség. Az viszont előfordulhat, hogy elfárad egy előadás. Egyébként nemrég ismét bemutatta egy budapesti színház, a József Attila. 

 

– Vállalva a tévedés kockázatát, úgy látom, hogy kimutatható egy éles váltás a pályáján. Színdarabok után jöttek a prózai művek. A Szaggatott vonal című regénye, és az ezt követő művek, a Százezer eperfa, a Szarvas a ködben, mintha mind ezt jeleznék.

 

– Nincs tévedés, ez így van. Nagyon megszerettem a prózaírást, miközben azért születnek időnként drámák is. A hangsúly valóban áttevődött. Sőt, újabban újra írok verseket is, mindhárom műnemet művelem. 

 

– Hadd ragadjak ki a terjedelmes életművéből egy kötetet, a Lila csík, fehér csík címűt, amely szerintem besorolhatatlan műfajú könyv, és ami Törőcsik Andrásról szól. Tudom, hogy szereti a futballt, játszott a magyar író válogatottban is. Mégis izgat a kérdés: miért olyan fontos Törőcsik András személye, hogy könyvet írjon róla?

 

– M. Nagy Miklós, az Európa Könyvkiadó akkori vezetője beszélt rá. Törőcsik játékáért gyerekként rajongtam – ahogy ő is! –, de ez számomra annyira személyes dolog volt, hogy nem nagyon akartam kötélnek állni. 

 

– Szabályosan rá kell beszélni a könyv megírására?

 

– Mondhatjuk így is. És valójában nem is róla írtam, illetve nem csak róla. Ez a regény legalább annyira szól rólam, a kamaszkoromról, és arról, hogy utólag hogyan látom ezt a bizonyos rajongást, aztán a leválást, a felnövést. 

 

 

– Nem is kérdés, hogy gyerekkorában Újpest drukker volt.

 

– Az voltam, aztán megtudtam, és nem volt jó nap, amikor megtudtam, hogy Törőcsik gyerekkorában fradista volt. De ezt már megbocsátottam neki. (nevet) Messze ez a legszemélyesebb könyvem, rég elfeledett, eltemetett dolgok jöttek elő írás közben.

 

– Például?

 

– A szüleimhez, a testvéremhez való viszonyom, az iskolás élmények, általában a hetvenes-nyolcvanas évek. Írás közben persze eszembe jutott, kit érdekel az én történetem, úgyhogy azért Törőcsik maradt a középpontban… 

 

– Törőcsik András olvasta ezt a könyvet?

 

– Sajnos nincs abban az állapotban. Már a nyomdában volt a könyv, amikor megszólalt a telefonom. Szigorú női hang szólt bele, bemutatkozott, Törőcsik Éva volt, András testvére. Azt mondta, tudomására jutott, hogy könyvet készülök írni a testvéréről, és szívesen mesélne nekem róla. Mondtam neki, hogy köszönöm, de egyrészt már kész a könyv, másrészt én soha nem akartam megismerkedni vele, nem az ő történetei érdekelnek, hanem az én vele kapcsolatos érzéseim. Elmentettem Éva telefonszámát, megígértem neki, hogy amint megjelenik a Lila csík, küldök neki egyet. A megjelenés napján hívtam, kérte, hogy a Terefere presszóban találkozzunk. Csodálkoztam, mert a presszó szerepel a könyvben. 

 

– Mi történt itt?

 

– Néhány évvel a könyv megírása előtt ott ültem, amikor egyszer csak belépett Törőcsik. Leült mellém, és beszélgetni kezdtünk. Ez a jelenet szerepel a könyvben. Adtam volna át a regényt, de Éva már vette elő a táskájából a magáét. Reggel beszerezte, elolvasta, így tudott a tereferés találkozásról. Éppen a kórházból jött a testvérétől, elkezdte felolvasni neki. Ahogy megtudtam, és ez volna az előző kérdésre a válasz: Törőcsik nézte a plafont, hallgatta, mit olvas Éva, de nem tudni, mennyit értett meg belőle.

 

 

– A Könyvhétre jelent meg a Jolka harangja című regénye, amelyben egy kilencvennégy éves zalai parasztasszony mondja el a maga tájnyelvén az élettörténetét. A nyelvi kísérlet miatt a könyv emlékeztet Esterházy Péter Tizenhét hattyúk című regényére, de ugyanakkor valahogy az is átvillant rajtam, hogy ez a vidéken játszódó, idős szereplőkkel operáló könyv valahogy nem következik az életművéből.

 

– A vidék speciel következne, hiszen a Portugál egy falusi kocsmában játszódik, de nem ez az oka. Szerintem kétfajta író létezik. Az egyik mindig ugyanazt írja, ugyanazon a nyelven. A másik kísérletezik, mindig más érdekli. Nyelvben, témában, mindenben. Én az utóbbiak közé tartozom. Újabb és újabb témák találnak meg, egy darabig ellenállok, aztán megadom magam… Most is ez történt, megismerkedtem egy számomra lenyűgöző egyéniséggel, akiről mintáztam a főszereplőmet. Az ő életéből vett elemekből építkezik könyv. Valóságos tényeken alapuló fikció. A nyelv, amit Jolka beszél – a valóságban természetesen nem így hívják –, valószínűleg megszűnik, amikor ő meghal, mert a családja már nem így beszél. Nem annyira a tájszólás a lényeg, inkább az egyéni szóképzései, illetőleg az ebből következő gondolkodásmód. Bele kellett helyezkednem a nyelvbe. Jolkává kellett válnom.

 

– Belehelyezkedni a személyiségébe?

 

– Igen. Ahogy monomániásan meséli élete néhány nagy történetét, mindig kicsit másképpen, kiszínezve, bizonyos részleteket felnagyítva, ahogy látja a világot a kis faluból, ahol az egész életét eltöltötte. 

 

– Ugyanakkor a huszadik századi magyar történelem valamilyen módon vele is megtörténik...

 

– A nagy történelmi események csak érintőlegesen foglalkoztatják. Kevés dolog szüremkedett be például a világháborúból, a téeszesítéből. Valami igen, de nem ezek az ő nagy történetei, hanem a családi események, a múlthoz való viszonya. Az emlékezés természetéről is szól a könyv. 

 

– Jolka, vagy akit annak nevez, tudta, hogy könyvet készül róla?

 

– Nem. Amikor megjelent, adtam neki egyet, de nem tudtam, hogyan fog erre reagálni. A jelenlétemben olvasni kezdte, a fikciós részeknél néha felkiáltott: „Nahát, ez a Zoltán miket ír!” Nagyjából a hetvenedik oldalnál tartott, amikor azt mondta: ha meghal, a könyvet temessék el vele, mert ez az ő élete. Aztán elolvasott újabb húsz oldalt, és megváltoztatta a véleményét. Mégse temessék mellé, ezt másnak is el kell olvasni. Megnyugtattam, hogy több példány készült.

Címlapon

mutasd mind