Interkontinentális céllövölde – Csomán Sándor kritikája A szürke ember című filmről

Ryan Gosling és Chris Evans azon versenyeznek, hogy ki tud több statisztát kinyírni anélkül, hogy tökéletesen belőtt hajuk egy szála se görbüljön, miközben nyilvánvalóvá válik, hogy a Russo-fivérek rendezési készsége a középszerű, kristálytiszta műfaji filmekig terjed.
Csomán Sándor

2022. augusztus 18. 13:02

Interkontinentális céllövölde –
Csomán Sándor kritikája A szürke ember című filmről

A streaming platformok kezdeti – nagy mértékben a pandémiának is köszönhető – szárnyalása után egyértelműen beköszöntött a változások kora: míg az HBO megszünteti a közép-európai produkciók finanszírozását és bizonyos országokban be sem vezeti HBO Max szolgáltatását, addig a több, mint egymillió előfizetőt veszítő Netflixre jönnek a reklámok és a szigorított jelszómegosztás. A gazdasági modell mellett a profit maximalizálását szolgáló műsorstruktúrát is különböző irányvonalon képzelik el az óriáscégek:

  • a Disney+ Star Wars-sorozatokban látja a siker kulcsát,
  • az HBO az utóbbi években eredményesen diverzifikálta profilját (Trónok harca után Vikingek, Easttowni rejtélyek vagy Eufória),
  • a Netflix pedig hatalmas hasznot generáló flagship-jei (A Bridgerton család, Stranger Things) mellett kísérletezett szerzői filmek felkarolásával (Az ír, Házassági történet).

 

Utóbbi helyzete nemcsak a szériák szempontjából érdekes: az utóbbi időszakban, főleg a Különösen veszélyes bűnözők megjelenésétől kezdődően egyértelműen nagyobb pénzt és energiát áldoznak az A-listás sztárokat foglalkoztató blockbusterek bemutatására. Ehhez a trendhez csatlakozott a Ryan Gosling, Chris Evans és Ana de Armas nevével fémjelzett A szürke ember is, ami tökéletesen illeszkedik a sormintába, továbbá előrevetíti a Netflix által megálmodott víziót:

100 milliós nagyságrendek (mindkettő körülbelleül 200 millióba került) két-három húzónév, biztoskezű, műfaji filmes rendező, szórakoztató, akciódús, közhelyekre korlátozott, faék egyszerűségű, szigorú kauzalitásba zárt történet.

 

A receptet a cég koncepciózusan, hosszútávú franchise-ok építésére használja: érkezik a Különösen veszélyes bűnözők folytatása (aminek attribútumait – legyen az plakát, karakterek felosztása és szerepe, történet íve stb. – érdemes összevetni A szürke emberrel), illetve A szürke emberhez a kötelező sequel-en kívül egy spin-off is fejlesztés alatt áll. A cél egyértelmű: Marvelhez hasonló, betonbiztos, egymáshoz szorosan és lazán kapcsolódó filmes univerzumok felépítése, amik kockázatmentesen hozzák az előzetesen projektált bevételeket.

 

 

Az ilyen projektekben pallérozódó Anthony és Joe Russo (Bosszúállók: Végjáték, Amerika Kapitány: A tél katonája) szerződtetése is ezt az irányvonalat erősíti: a tömegek kommersz igényeit kielégítő, mindenki számára befogadható, nézőcsalogató szlogenekkel gerilla-promotált alkotások gyártása futószalagon.

 

A szürke ember már sztorijában is erősen erre a tendenciára reflektál: Hatost (Ryan Gosling) kiengedik a börtönből azzal a feltétellel, hogy a CIA-nak fog befolyásos bűnözők kiiktatásán dolgozni. Egy átlagos „csütörtöki” bevetés során kisvártatva kiderül, hogy egy társára, Négyesre állították rá, aki halála előtt egy titkosított pendrive-ot ad neki, ami a „vezérként” aposztrofált Carmichael (Regé-Jean Page) piszkos ügyleteiről tartalmaz bizonyítékokat. Hatos realizálja, hogy ő lehet a következő, ezért felkeresi egykori főnökét, Fitzroyt (Billy Bob Thornton) abban a reményben, hogy egérutat nyerhet. Azonban a kegyetlen eszközeiről híres Lloyd Hansen (Chris Evans) egy lépéssel előrébb jár: elrabolja Fitzroy lányát (Julia Butters), ezzel sakkban tartja Hatost, aki így a menekülésen és a pendrive megtartásán túl a visszavonult ügynök megmentésére siet, amiben Miranda (Ana de Armas) segíti.

 

A szürke ember sztorija olyan, mintha valamilyen akciófilmes tankönyvből olvasnák: adva van egy célorientált ügynök, aki két fronton (munka és magánélet) fut versenyt az idővel (határidő–logika), hogy a szüzsé által motivált küldetését (barát, családtag megmentése) teljesítse. Innentől a film a megszokott paneleket mantrázza: grandiózus akciójelenet, rövid, karakterek közötti kapcsolatot építő párbeszéd, új információ hatására változó terv után ismét lövöldözéssel vagy verekedéssel folytatódik a cselekmény. A műfaji konvenciókat puffogtató történeti váz, aminek alapját a Mark Greaney által írt regénysorozat adja, egyetlen értelmezési síknak enged teret, ami az alaphelyzet felskiccelésétől kiszámítható mederbe tereli az eseményeket: a készítők egyértelműen feláldozzák a film intellektuális rétegét a szórakoztatás oltárán.

 

 

A tisztán agykikapcsolásra szánt produkcióknak önmagában megvan a helye és funkciója a teremtésben; a probléma inkább ott kezdődik, amikor a zsánerből adódó aspektusok sem ütik meg az elvárt szintet. Ebből és minden más a szempontból vizsgálva – főleg az olyan klasszikus elődökkel összevetve, mint a Bourne-, a John Wick- vagy a Mission Impossible-sorozatok – A szürke ember felettébb felemás képet mutat – főleg az elköltött büdzsé fényében. Pedig a bejelentéssel járó előjelek bizakodásra adhattak okot: az impresszív castingra, rendezők renoméjára és pörgős, könnyed nyári kikapcsolódást ígérő trailerre még azok is felkapták a fejüket, akik alapjáraton ódzkodnak a streamingszolgáltatók által finanszírozott tartalmaktól.

 

A szürke ember narratívája – ahogy az sejthető volt – a bevett paneleket használva mondja fel az akciófilmes közhelyeket: emberek csapnak össze a földön, vízen, levegőben, komplett városok közterei semmisülnek meg, hullanak a zsoldosok, míg a főszereplők azt is megúsznák pár karcolással, ha átmenne rajtuk egy tehervonat. Ezek a túlzások más, hasonló témájú filmeknél is gyakoriak, mégis könnyen felszaladhat a néző szemöldöke az olyan, elemi fizikát és biológiát alapjaiban meghazudtoló szegmenseken, mint a sportautó tartóssága, vagy a három-négy lövést, késszúrásokat, robbanásokat és zuhanásokat kibíró főhős, vagy az idő töredékrésze alatt mindig a megfelelő helyszínre érő szereplők. Nyilván egy ilyen filmnél ezek az elemek hozzátartoznak a csomaghoz, ám A szürke emberrel többször is előfordul, hogy a túlzások túlzásába esik és úgy görbít teret és időt, mintha a legújabb Doctor Strange-et (Doctor Strange: Az őrület multiverzumában) néznénk.

 

Erre erősítenek rá a hihetetlen eseményeket rögzítő, lehetetlen íveket használó kameramozgások, valamint az eklektikus, sokszor az értelmezhetetlenség határát súroló vágás, amit leginkább repülőgépes szökéssel lehet illusztrálni: nagyvonalakban is nehezen látni, hogy mi, hol és hogyan történik, pláne, hogy se a kép sötét tónusa, se a film színvilágát nagymértékben meghatározó piros–rózsaszín–lila árnyalatokból összeálló füst sem segít. Ennek ellenére A szürke ember az esetek túlnyomó többségében tényleg látványos, még ha a kiváltani kívánt hatásért a racionalitást csírájában elfojtó snittekre volt szükség.

Hasonló ambivalencia jellemzi a karaktereket:

  • Ryan Gosling a Szárnyas Fejvadász 2049-ben látott eszköztelen, emberi robotra hajazó titkosügynököt hozza csuklóból,
  • Chris Evans ezúttal könyörtelen antagonistaként emelkedik ki a mezőnyből, míg
  • Ana de Armas Mirandája szinte teljesen kidolgozatlan: nincs megrajzolt háttere vagy egyetlen, különösebben említésre méltó pillanata.

 

A szürke ember ezen felül a Hatos és Fitzroy lánya közötti viszonyon keresztül érzelmi alapon próbálja növelni a feszültséget, de egy érdekes mitológiai utaláson kívül ez a szál is mindennemű kreativitást nélkülözve halad a kockáspapíron kiszámolt, klisés végkifejlet felé.

 

A szürke ember hanyag hibái és tagadhatatlan középszerűsége ellenére várhatóan hatalmas siker lesz a kasszáknál: a Netflix a profit mértékéhez mérten fogja ontani magából az előfizetőket bevonzó blockbuster filmeket egészen addig, amíg azok nem hozzák a remélt nézőszámokat. A képregényfilmek példájából tudják, hogy a recycling-logikából kiinduló stratégia jövedelmező, mindössze ügyesen kell menedzselni az elindított, nagy költségvetéssel operáló filmes univerzumokat. A Netflix A szürke emberrel a fröccsöntött, tömeggyártott műanyagmozik sorát folytatja, illetve azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a közeljövőben ez az a nívó, ami a cég szerint elégséges az áhított dollármilliók kitermelésére, a havidíjat fizető felhasználók lekenyerezésére.

 

 

A szürke ember július 22-től érhető el a Netflix kínálatában.