Kompország és hintapolitika – Lakner Zoltán jegyzete

„Végképp kikötött kompország a nyugati parton”, e nemes szavakkal üdvözölte Magyarország uniós tagságát 2004-ben Mádl Ferenc államfő. A köztársasági elnökké választását támogató Fideszben ma már visszavágyják a kompország-szerepet, és leginkább a Nyugatot látják minden rossz okozójának.
Lakner Zoltán

2022. augusztus 18. 11:26

Kompország és hintapolitika – Lakner Zoltán jegyzete

A „Komp-ország” persze Ady Endre nevéhez fűződik, aki híres esszéjében, az Ismeretlen Korvin-kódex margójára címet viselő írásban jellemzi ezzel a keserű képpel Magyarország évszázados ide-odasodródását. A történelmi látomás nem sok jót ígér:

 

„Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel, mi lesz ezekkel? (...) Élén az új magyar társadalomnak állnak az ordító táltosok. Szomorú embereket vonultatnak el. Akinek a homlokán ott vigyázatlankodik a Gondolat, akinek a szemeiből új érzések máglyája világít, akire rábizonyul, hogy szívesen áldozott az Eszme idegen és ékes isteneinek: az elveszett. Azt belesüllyesztik a mélységes, a piszkos, az örvénylő árba.”

 

Ehhez képest állt elő a folyton nagyon mérges Kövér László a sztyeppei múltat és képzelgéseket ápoló Kurultáj bugaci mezején a saját kompország-értelmezésével. Felülírva Adyt és Mádlt egyaránt.

 

„A magyarok nem megtagadni, hanem mindig is összekötni akarták a Keletet és a Nyugatot, ezért kapta a kompország elnevezést Magyarország. A komp igazi rendeltetése: mozgásban lenni és összekötni a partokat, égtájakat, kultúrákat és érdekeket. Az önmagunkban bízó magyarok sorsa az »útközbeni boldogság«; örök mozgásban összekötni Keletet és Nyugatot.”

 

Mindez Kövérhez képest nem is hangzik annyira rosszul, csak éppen a magyarokat harapdáló Kelet és Nyugat felőli merengés nyomán mégiscsak oda lyukad ki, hogy a Nyugat küldi ránk „szellemi bérgyilkosait”.

 

Meg azt se nagyon lehet felidézni a magyar történelemből, legalábbis az elmúlt száz évből biztosan nem, hogy mégis mikor érkezett el hozzánk az a bizonyos „útközbeni boldogság”, ami jobb állapot a nyugati kikötésénél?

 

Egyáltalán, a kövéri vízió szerint a kompországként való hányódás kívánatos állapot. Éppen ellenkező értelemben beszélt tehát róla, mint egykor Ady vagy az uniós tagságot ünneplő Mádl.

 

Mindez jó néhány tisztázandó kérdést felvet, tekintve, hogy egyelőre még azért a nyugati szövetségi rendszerek tagjai volnánk. Innen nézve Kövér geopolitikai (kurul)tájolása leginkább azt a benyomást igazolja, hogy a magyar kormány deklaráltan is Oroszország és Kína birodalmi politikájának EU-ba delegált kiszolgálója kíván lenni. Tudván tudva, hogy addig rendelkezik valamiféle pontértékkel, amíg ezt a szerepet uniós tagként tudja betölteni.

 

Persze, ha valaki elolvassa az egész Kövér-beszédet, annak könnyen eszébe juthat a „Bolond lukból bolond szél fúj” szólás, és lehet, hogy igaza is van. Kövér ugyanis nem csak kompnak, de ugyanabban a beszédben hídnak is szánja Magyarországot, márpedig nem volna mindegy, hogy most akkor rögzítjük vagy mozgatjuk Magyarország ladikját. Olyasfajta képzavar ez, mint amikor Orbán a Fidesz-gyorsnaszád eszmei horgonyaként jellemzi a KDNP-t – ha le van horgonyozva, akkor nem csoda, hogy nem halad.

 

Van azonban a kompon és a hídon kívül egy harmadik értelmezési lehetőség is, a hinta. 2006-ban a kormányprogram – igen, volt olyan – vitájában – igen, olyan is volt – Orbán Viktor a következőket kérte számon az alakulófélben lévő második Gyurcsány-kormányon:

 

„Hiányzik az egyenes és őszinte beszéd. Milyen mértékű megszorításra gondolnak? Meddig tart? Kiket fog érinteni? Helyette, ezekre a fontos kérdésekre adott egyenes és őszinte válasz helyett egy gyöngyszemet találunk a kormányprogram 16. oldalán: »Az egyensúly megteremtéséhez nem kérünk elviselhetetlen áldozatot az emberektől.« Valóban? És mennyi az? És kiktől kérik? És meddig fog tartani?”

 

Vagyis, amúgy szerintem jogosan, azt feszegette, hogy az a kormánykoalíció, amely a kampány során nem szólt a megszorító intézkedések szükségességéről, majd a választás után mégis feltálalta ezeket, egészen pontosan mennyi türelmet kér a társadalomtól, és mire?

 

E kérdések ma is ugyanannyira jogosak, mint akkor. Sőt, még égetőbbek, mivel ez a kormány még a választás után sem jelezte, hogy valójában mit fog tenni. A csak hónapokkal később bejelentett megszorító intézkedések kifutásáról annyit tudunk, hogy lesz, aki megérti, lesz, aki nem, illetve, hogy keressünk többet, ha nem bírjuk a terheket. Ezen kívül semmiféle támpontot nem ad a kormány arra nézve, mire és meddig készüljön a társadalom, sem segítséget nem ad ahhoz, hogy könnyebben lehessen átvészelni ezt az időszakot.

 

Egyedül a győzelmi jelentések folyamatosak, át is csoportosítottak újabb pár százmilliót propagandára.

 

És itt jön a hinta.

Ugyanebben a 2006-os parlamenti vitában Orbán pazarul összefoglalta tizenhat évre előre a saját politikáját:

 

„A hintapolitika lényege az, hogy amikor előreleng, akkor mindenkit meg kell győzni arról, hogy nagy a jólét. Nagy a jólét, nem jöhetnek vissza a megszorítások; nem jöhetnek vissza a régi nehézségek. Nem jöhet vissza a régi, rossz világ, ilyenkor aztán dübörög a gazdaság. Ilyenkor aztán bennünket irigyel Franciaország, Németország, Spanyolország. Amikor pedig hátraleng a hinta, akkor arról kell mindenkit meggyőzni, hogy (...) nagy bajt okozott a világgazdaság, az ellenzék vagy éppen a krampusz. A lényeg éppen ez: a bajt mindig valaki más okozza. A lényeg, hogy önöknek sikerüljön fenntartani a fejlődés látszatát, és meg kell vallanom, hogy önök ebben nem is sikertelenek. Elvégre a hintában éppúgy tud lobogni a hajunk, mint futás közben.”

 

Ami ebben igazán zseniális, hogy valójában a kompon, a hídon és a hintában egyaránt lobog a hajunk – már akinek van. Így aztán a kormánynak elég a látszatot fenntartani, anélkül, hogy tisztázná, mi is van alattunk, komp, híd vagy hinta és merre tartunk valójában.

 

Csak az a fránya szembeszél ne lenne egyre nagyobb.