Korszak, amely nyomot hagy rajtunk – Lakner Zoltán jegyzete

Ha a most alakuló kormány kitölti újabb ciklusát, akkor Orbán Viktor egyhuzamban tizenhat évet tölt a hatalomban.
Lakner Zoltán

2022. május 22. 11:59

Korszak, amely nyomot hagy rajtunk –
Lakner Zoltán jegyzete

Az egy fél Kádár-korszak.

 

A rendszerváltásokkal sűrűn tarkított magyar történelemben másfél évtized számottevő időszak, ennyi idő alatt nyomot lehet hagyni az ország és a társadalom arculatán. A teljes mérlegkészítés persze korai, hiszen a rendszer gazdája továbbra is politikai ereje teljében van, aktívan formálja saját örökségét. Arról azonban már most is képet alkothatunk, honnan hová jutott el Magyarország Orbán keze alatt.

 

  • Az egyik változás magával Orbánnal kapcsolatos. A 2022-es választáson látványos többséggel adták tudtul a magyar választópolgárok, hogy egyetlen ember van, akiből kinézik, hogy alkalmas az ország vezetésére: az, aki a vezetői posztot eddig is betöltötte. Részben Orbán politikai tanulásra való képességének, részben ellenfelei tehetségtelenségének, de részben a rendszerkörülmények tudatos alakításának tudható be, hogy Orbán nem is engedi, hogy helyette alternatíva kínálkozzék. Ezt a műveletet korábban a saját pártjában hajtotta végre, 2010 óta azonban Magyarország hatalompolitikai fideszesítését is elvégezte.
  • A másik, ami kétségkívül végbement, a társadalmi mozgások befagyasztása. A rendszer nagy vívmánya – hogy szándékosan ezt a szép államszocialista kifejezést használjam – a járvány előtti fél évtizednyi gazdasági növekedés és fogyasztásnövekedés, mindeközben azonban a felemelkedés lehetőségei drasztikusan bezárultak. A társadalmi mobilitás azt jelenti, hogy a soron következő nemzedék magasabb iskolai végzettséget, jobb munkát, magasabb jövedelmet szerezhet, esetleg több vagyont is gyűjthet, mint a szülei, egyszóval magasabb társadalmi státusba emelkedhet.

 

Ennek a lehetőségei az Orbán-korszakban beszűkültek, éspedig nem egy történelmi véletlen révén, hanem tudatos politikai törekvés eredményeként.

 

Oka ennek a kormány teljes érdektelensége a szakpolitikai ügyek, pláne az integrációs célú szakpolitikák iránt, amelyek azt szolgálják, hogy „a sorsválasztás szabadságával” – ez Ferge Zsuzsa szép kifejezése – minél többen élhessenek, azaz valódi döntéseket hozhassanak arról, hogy milyen irányba vezetik életüket. Attól még ugyanis, hogy valaki több árstopos cukrot vásárolhat, nem lesz nagyobb esélye a jobb egészségre, a színvonalasabb oktatásra, és ezeken keresztül az életút megválasztására. Ám a kormány kifejezetten azt akarja elérni, hogy a rossz helyzetben lévők a nagyon kicsi változásokkal is elégedjenek meg, cserébe tűrjék el alávetett helyzetüket, és ne is foglalkozzanak azzal, hogy eközben új vagyonos dinasztiák jönnek létre, amelyek a hazai erőforrások legtöbbje felett kontrollt gyakorolnak. Mármint, ha a megfelelő magatartást tanúsítják a kormány felé.

 

A központosított, hierarchikus, a lojalitásra, valamint a politikai és gazdasági hatalom korlátlan egymásra válthatóságára építő rend nem újdonság a magyar történelemben, csak éppen ellentétes azzal, amiről az 1989–1990-es rendszerváltás szólni akart. A sok szempontból kudarcot valló demokratikus kísérletre nem lett volna magától értetődő válasz a demokrácia és a társadalmi mobilitás visszaszorítása. A tekintélyelvű berendezkedés azonban kényelmesebb módja a hatalom megtartásának. A történelemből jól ismert hatalmi módszereket alkalmazzák a mai viszonyokra, vitathatatlan kreativitással.

 

Ez az, ami a leginkább nyomot hagy rajtunk.

 

Minél tovább marad az Orbán-rendszer, annál nehezebb lesz minden próbálkozás, hogy letérjünk erről az útról.