Térzenével kezdődött, majd zászlófelvonással folytatódott az 1956-os megemlékezésen Szegeden a Széchenyi téren, ahol a nemzeti lobogót a Himnusz közös éneklése közben húzták fel a legnagyobb zászlórúdra. Innen vonultak át közösen az emlékezők a Fricsay Ferenc Városi Fúvószenekar mögött a Rákóczi térre Nagy Imre szobrához.

Dutka Ákos Ember és magyar című versével kezdődött az az irodalmi összeállítás, amiben beépült Kovács Tamás gazdasági alpolgármester beszéde is. Az első verset Bánvölgyi Tamás mondta el, majd Gephardi Béke kánonját énekelte a Szeged Városi Kórusegyesület egyesített kórusa Diamant Ágnes vezényletével. A kánon után lépett a mikrofonhoz Kovács Tamás, a gazdasági alpolgármester ezt a beszédet mondta el:

„Tisztelt Ünneplők! Tisztelt Szegediek!

Mi október 23-án nemcsak a pesti forradalom kitörését ünnepeljük, hanem a szegedi egyetemisták bátorságát is. Azokra a szegedi fiatalokra is emlékezünk ma, akik a kommunista ifjúsági szervezettel, a DISZ-szel szemben megalakították a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét, a Mefeszt. Sokan sokszor elmondták már, hogy a forradalom lángja Szegeden kapott szikrát. És ez egyáltalán nem túlzás. A szegedi fiatalok bátorságából merítettek erőt szerte az országban és szegedi mintára alakultak meg az egyetemisták szervezetei Sopronban, Pécsen, Miskolcon és Budapesten is.

Nem véletlen tehát, hogy mi a bátor szegedi egyetemistákat is ünnepeljük, akik elsőként foglalták pontokba a forradalom későbbi követeléseit. Mert Szegeden már október 20-án több mint 1500 egyetemista gyűlt össze az egyetem nagytermében, ahol pontokba foglalták követeléseiket egy igazságos és szabad oktatási rendszerért és kiálltak közösen egy szolidáris, demokratikus Magyarországért. Ha a követeléseket hatvanhat évvel a forradalom után megnézzük, szomorúan kell tapasztalnunk, hogy ma is épp olyan aktuálisak, mint egykor voltak.

Érdemes megnézni, hogy mik voltak ezek a követelések pontosan.

Az első pont így szólt: Vonják vissza az orosz csapatokat! Azt kiáltozták, „ruszkik, haza!” Mi is azt követeljük, Putyin csapatai hagyják el Ukrajnát, legyen újra béke a szomszédunkban!

A fiatalok általános, egyenlő és titkos választásokat követeltek. Mi sem érjük be kevesebbel. Érjen minden szegedi és minden magyar szavazat ugyanannyit!

Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót követeltek. Mi is ezt várjuk el, ne költsenek százmilliárdokat évente a magyarok félrevezetésére, átverésére, hazug propagandakampányokra. Függetlenséget követelünk az állami tévében, rádióban!

Független bíróságokat követeltek. És hogy vizsgálja felül a politikai, gazdasági pereket! Mi is ezt kívánjuk ma. Csatlakozzunk végre az Európai Ügyészséghez, egyszer és mindenkorra vessünk véget az ország kifosztásának, az uniós támogatások elrablásának. Olyan ügyészséget akarunk, amely nem bújtatja, hanem felkutatja azokat, akik megkárosítják hazánkat.

Hatvanhat éve azt követelték, hogy szakemberek bevonásával szervezzék át a gazdasági életet a nép létérdekei alapján! Hát erre ma is nagy szükség volna rá, a kormány végre a magyar emberek érdekét képviselje önös hatalmi érdekeivel szemben. Ne velünk fizettessék meg az elmúlt évek elhibázott gazdaságpolitikáját. Tartsák be a választási ígéreteiket! Védjék meg az embereket a brutális drágulástól, az inflációtól! A tél beálltával senkinek se kelljen otthon a sötétben fagyoskodnia! Mindenkinek jusson legalább annyi, hogy gondoskodhasson gyermekéről és családjáról!

Az egyetemisták azt követelték, hogy hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket. Mi is tudni akarjuk, hogy miért kell városunknak tízszeres árat fizetni a gázért. Miért kell hétszeres árat fizetni az áramért amikor Pakson tizenkét forintért termeljük meg az adófizetők pénzéből? Tudni akarjuk, hogy mi áll a jövő generációját eladósító paksi szerződésben, hogy mi áll a Fudan-szerződésben, hogy mi áll a Budapest–Belgrád-szerződésében.

A fiatalok a munkás létminimumot és azt követelték, hogy vizsgálják felül a bérköveteléseket. Hát csak nézzünk körül: egyetlen év alatt ötven százalékkal növekedtek az élelmiszer árak, egyre több embert fenyeget a megélhetési válság. A fizetésekből nem jut a hó végén vagy a bevásárlásra, vagy csak a számlákra. Egyik napról a másikra tették tönkre a kisvállalkozókat. Az extra adó egy az egyben beépül az emberek költségeibe. A forint soha nem volt olyan gyenge, mint most, a nemzeti bank pedig képtelen megvédeni a forintunkat. Ma is ugyanarra van szükség: tisztességes bérekre, emberhez méltó megélhetésre minden magyar embernek!

Szolidaritást a lengyel néppel! – hatvanhat éve még közösen küzdöttünk a lengyelekkel a szovjet elnyomással szemben. Ma Magyarország elvesztette a szomszédai támogatását. Egyedül maradt a kormány Putyin barátságával. A keleti nyitás eredménye az lett, hogy a nyugati kapu lassan bezárul. Nemcsak békét kell követelni, hanem fel kell vállalni a szolidaritást Ukrajnával! És együtt kell működnünk Európával!

Az utolsó pontban azt követelték, hogy október 27-én üljön össze egy országos diákkonferencia, ahol megvitathatják a követeléseket! Mi is ezt szeretnénk. Hogy az életben először üljön össze a kormány képviselője a tanárokkal, a pedagógusokkal, a diákokkal és valós, érdemi, nyilvános tárgyalásokat folytassanak. Ne fenyegessék, meg rúgják ki az embereket, akiken egy ország jövője múlik, adjanak végre tisztességes fizetést, valódi megbecsülést és kapja vissza a szakma a szabadságát.

Tisztelt Szegediek! Tisztelt Ünneplők!

Szeged most is a szabadság városa, ahogy hatvanhat évvel ezelőtt is volt. Most is október 20-án huszonhárom iskola tanára tervezett élőláncot az egyetem köré. Ismét több ezren kapaszkodtunk össze, hogy szolidaritásunkat fejezzük ki a pedagógusokkal és követeljük egy igazságos és demokratikus Magyarországot. Érezzük, tudjuk, hogy most is olyan helyzetben vagyunk, hogy a hatalom minden eszközzel azon dolgozik, hogy megosszon bennünket. De bármilyen nehézségek is várnak ránk közös értékeinkből nem engedünk! Nem engedhetjük, mert mi 1956 hőseinek a büszke örökösei vagyunk, bármilyen árat is kell fizetni érte, megvédjük a közös értékeinket, ki fogunk állni azokért, akiket a megélhetési válság fenyegeti, és kiállunk azokért is, akiket a hatalom megfélemlített. Mert '56 hősei erre neveltek, erre tanítottak bennünket. A szegedi fiatalok szikrája gyújtotta lángra az októberi forradalmat. Innen vitték tovább a szabadság tűzét szerte az országba. Városunk most is egy égő fáklya az egyre nagyobb sötétségben. És minél nagyobb a sötétség, annál nagyobb szükség lesz rá, hogy összetartsunk és összefogjunk. Ez '56 üzenete, amihez mindenáron hűek maradunk.

Isten áldja a szabadság hőseit! Tisztelet az októberi forradalom nagyjainak!

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”

Kovács Tamás beszéd után Krausz Gergő a Személyes történetek 56-ból gyűjteményből egy 21 éves egyetemista élményeit mondta el:

„Jó volt ezeken a randa utcákon így rohanni és üvölteni. Isten tudja, miket: »Ruszkik haza!« meg hasonlókat. Biztosan énekeltünk is, szóval ilyen eksztatikus valami volt. Megérkeztünk a felvonulási térre, ahol éppen a Sztálin-szobor döntögetése folyt. Ez is elég sokáig tartott. Erről nekem elég jó emlékeim vannak. Amit nem szoktak elmondani, hogy nagyon humoros volt a nép. Nagy hatást tett rám, hogy azt kiabálták: »Tartsd magad, Jóska!« Ez nekem nagyon tetszett. Mert ugye tudjuk, hogy nem akart lejönni, nehéz volt ledönteni, és sokan kiabálták, hogy »Tartsd magad, Jóska!« – ami abszolút nem egy sztálinista kiáltás volt, hanem egy népi sportszerűség, hogy ő ott van most egyedül, akármilyen nagy, egyedül van, és mi meg itt sokan, őt is kell biztatni. Végül is ledőlt, elhegesztették a lábát, és ledőlt.”

Utána Bánvölgyi Tamás Szabó Lőrinc Gyanútlan vers október 15-én című költeményét mondta el. Károlyi Krisztián egy 29 éves író visszaemlékezését olvasta fel:

„Délután Kassák Lajossal lett volna lektori megbeszélésem. A Parlament felé menet fölhívtam, hogy tudjon róla, miért nem mentem. A bejárónő vette fel a kagylót, mondta, hogy Kassák úrék bementek a városba. És ahogy a Fény eszpresszó elé kanyarodtam, a Margit híd felől épp Kassák jött velem szemben, magas tót kalapban, a feleségével és Szántó Judittal, József Attila volt élettársával az oldalán. Megálltam, beszélgettünk. Egyszer csak ez jött a számra: »Mondja, Kassák mester, 18-ban is így kezdődött?« Erre Kassák rám nézett, és a maga jellegzetes palócos akcentusával azt mondta: »Urám, ez már mágá á forrádálom.«”

Majd Krausz Gergő, maradva Kassáknál a költő naplójából olvasott fel részleteket:

„Bevallom őszintén, szeretnék kívül maradni ezen a dicsőséges felforduláson. Nem azért, hogy félek tőle, vagy nem azonosítom magam vele, de azért, hogy ne csak a szívemmel és idegeimmel érezzem át mindazt, ami ezekben a napokban (talán majd hetekben, hónapokban) történik, hanem hogy tiszta fülekkel, tiszta szemekkel is figyelhessem, felfoghassam az egész dolog jelentőségét. Hiszen mindannak, ami történik, nemcsak horizontális értelemben vett gazdasági, hanem mély lélektani okai és következményei vannak és lesznek a jövőben.

 

(...)

 

ki nem érezte, hogy gyűlnek bennünk a vihar erői, s egy napon kitörnek majd óhatatlanul és ellenállhatatlanul!

 

(...)

 

a jobbágyság felszabadulása óta nemzeti létünkben sohsem aláztak meg, személyi életünkben sohsem bénítottak meg annyira, mint az utóbbi 8–10 esztendőben. Közömbösítették, elfárasztották ezt a népet, (...) Halálszaga volt az életnek, s íme, egy napon csordultig telt a pohár, s olyan energiák szabadultak fel, amelyek az egész emberi világot megrázkódtatták. Tízmillió lélek hivatásos gyújtogatók nélkül lángra lobbant. Elindult az ország népe, nem is tudva, hogy merre, de mélységesen átérezve, hogy abban az állapotban nem maradhat meg tovább, amit egy évtizeden át rákényszerítettek.”

Kassák után újra Szabó Lőrinc következett az Egy hét múlva című versét károlyi Krisztián mondta el. Bánvölgyi Tamás pedig egy 17 éves segédmunkás visszaemlékezéseit mondta el:

„A Kilián laktanyában, a második udvarban állt egy jó századnyi Kossuth Tüzértiszti iskolás, teljes menetfelszerelésben. Civil tömeg vette körül őket. A tömeg tombolt: »Adjátok ide a fegyvert, vagy harcoljatok!« Elég nagy nyomás alatt voltak, feszült volt a hangulat. Egyszer csak kiállt eléjük egy őrnagy, és azt mondta: »Megparancsolom, hogy a dolgozó nép kívánságára adják át fegyvereiket a dolgozó népnek!« No, én már akkor kinéztem magamnak azt a karabélyt, amire szükségem volt, és rögtön ráugrottam az illetőre. Nagy bambán kiakasztotta a nyakából a puskát, elvettem, és már loholtam is kifelé a kapun.”

Majd Jankovich Ferenc November 23. című versének részletét szavalta Károlyi Krisztián, hogy aztán Krausz Gergővel közösen énekeljenek Márai Sándor Kálvária című költeményét.

A Szegedi Nemzeti Színház színművészeinek műsora után koszorúzták meg Nagy Imre szobrát a jelenlévők:

• Szeged nevében Kovács Tamás gazdasági alpolgármester, Martonosi Éva jegyző és Szabó Sándor Szeged MSZP-s országgyűlési képviselője,
• a Szegedi Tudományegyetem nevében Széll Márta stratégiai rektorhelyettes,
• a Csongrád-Csanád Megyeri Rendőr-főkapitányág és a Szegedi Rendőr-főkapitányság nevében Szenti Szabolcs alezredes kapitányságvezető és a Szegedi Hivatásos Tűzoltóság Parancsnoksága nevében Galiba Gábor parancsnok,
• a Magyar Honvédség Katonai Igazgatási és Központi Nyilvántartó Parancsnokság 5. Hadkiegészítő és Toborzó Központ nevében Hári Szilveszter László alezredes
• Románia Főkonzulátusa nevében Daniel Banu

koszorúzott. Őket követték a pártok és civil szervezetek képviselői. A központi ünnepség a Szózat közös eléneklésével ért véget.

Emlékeztek Kiskundorozsmán is

Kiskundorozsmán, a Petőfi Sándor Művelődési Házban adtak ünnepi műsort az Orczy István Általános Iskola tanulói és a Dorozsmai Versmondók Baráti Köre. Beszédet mondott Fodor Antal, önkormányzati képviselő. Az emlékezők ezután a Hősök Ligetében megkoszorúzták az ’56-os emlékművet.