Kovászos uborka – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. június 29. 12:36

Kovászos uborka – Sinkovics Gábor
jegyzete

„Szeressük egymást gyerekek, a szív a legszebb kincs, ennél szebb szó, hogy szeretet, a nagyvilágon nincs. Az élet úgyis tovaszáll, a sír magába zár. Szeressük egymást gyerekek, hisz minden percért kár!”

 

(ez nem Led Zeppelin-dal)

 

Talán néhány percre vagyunk attól, hogy a világ mint valami elöregedett szekrénysor, egyszer csak ránk dőljön. Az ember óvatosan mászkál már a saját lakásában is, egyre távolabb az ablaktól, ahol egyre perzselőbb afrikai levegő zúdul be a réseken. Egyre távolabb a televíziótól, a rádiótól, amiből még a hőségnél is riasztóbb, félelmetesebb hírek zúdulnak ránk. Úgy teszünk, és úgy élünk, mintha a járvány már csak a múlt, a közelmúlt rossz emléke lenne, holott megint olvashatjuk, hogy a szomszédban emelkedik, folyamatosan emelkedik a fertőzöttek száma. És úgy teszünk, mintha az Ukrajnából érkezett drámai felvételek valamelyik Bruce Willis-film jelenetei lennének.

 

Megpróbáljuk eltolni magunktól az olykor rémisztő valóságot.

És már nem gondolunk bele, mit is jelentenek a számok. Gazdasági szakemberek ilyen-olyan elemzők mondják a magukét, hogy mi is vár ránk a boltokban, a benzinkutakon, a postán, amikor rezsit fizetünk. Szép új világ, ez még Aldous Huxley fantáziáját is túlszárnyalja. Békére, biztonságra, valamiféle harmóniára vágyunk. Nyárra, amely nem megfőz, hanem csak megsimogat a melegével, a fűzfa árnyékára, amely egykor még hűsítő menedéket adott, a vízre, folyóra, tóra, amelyben megmártózva felfrissülhetünk.

 

A tóhoz menni már jó sok pénz kell. A balatoni túra immár luxusnyaralásnak minősül. A folyókban leginkább tilos fürödni.

 

Kapaszkodókat keresünk.

De kapaszkodók helyett, vagy inkább híján néha pofára esünk. Pofára esünk akkor is, ha véleményt formálunk. Bármiről. Ebben az országban kétszer, háromszor meggondolja az ember, kiről mit mond, vagy ír. Már nincsenek tabuk, már nincsenek sérthetetlen bálványok, az árok csak mélyül és mélyül, és a két partján mondja mindenki a magáét a túloldalnak, az ellenségnek, az egyre gyűlöltebb ellenségnek. A szó-polgárháború látszólag soha nem érhet véget Magyarországon. Nincs megbékélés, nincs közeledés, nincs békejobb.

 

Csak undorító bal van – undorító baloldal.

 

Ezt gondolják és írják a győztesek, mintegy hergelve a veszteseket.

 

A mestermű immár a tökéletesség közelébe ért.

Hogy röhöghetnek magukban, egymás közt pártunk és kormányunk vezetői, hogy ezt a békés, birka népet ennyire sikerült felhergelniük, egymásnak uszítaniuk. Zseniális terv volt ez. Tóni, Árpi és a többiek mesterterve, persze a főnök tudtával és beleegyezésével. Jelöld ki az ellenséget, és lökd oda a felhergelt, egyre jobban felhergelt tömeg elé. Mutass rá, bélyegezd meg. És uszítsd rá a bértollnokokat. Azok aztán majd előbányásznak valamit a múltjából, és jöhet az újabb és még újabb karaktergyilkosság.

 

De kétélű fegyver ez.

 

Magyarország a gyűlölet színtere lett, csakhogy ez oda-vissza érvényes.

 

Erre a legjobb példa Hosszú Katinka megítélése.

 

Háromszoros olimpiai bajnok, Rio hőse, egy ország kedvence. Illetve csak volt. Mert olyan gyűlöletcunami zúdult rá az elmúlt időszakban, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Bántják azért is, mert messze került korábbi csúcsformájától, a fejére olvasták a válását, az agresszív amerikaitól, és kárörvendően állapították meg, hogy a róla készült dokumentumfilm óriásit bukott. Úgy írnak a Facebookon Hosszú Katinkáról, mint egy ellenszenves, magamutogató celebnőről. Mintha nem ő lett volna az, aki kőkemény melóval, irtózatos edzésmunkával elérte, hogy háromszor is felállhatott a dobogó legmagasabb fokára a 2016-os olimpián, és érte, nekünk is szólt a magyar Himnusz.

 

Ha már egy igazi hős sem tabu, akkor nincs tovább, nincs lejjebb.

Ha egy ilyen sikeres sportolót is a földbe lehet döngölni, akkor az a mű valóban bevégeztetett. Az ország megosztottsága elérte a csúcsát. Mert lehet véleményt formálni politikusról, a kereskedelmi televíziók műsoraiban feltűnt percemberekről, felkent prófétákról, okoskodó hülyegyerekekről – de az ember azt gondolná, hogy az igazi teljesítmény, a világraszóló siker, az országot büszkeséggel eltöltő győzelem az talán elég ahhoz, hogy valakit a végsőkig tiszteljenek.

 

Nem elég.

Itt, a Kárpát-medencében senki és semmi sem szent.

 

Természetesen tudom, hogy Hosszú Katinka miért került célkeresztbe. Ha azt írom, hogy tett érte, akkor ezzel is bántom.

Neki nem lett volna szüksége a helyezkedésre, háromszoros olimpiai bajnokként. Meghajlás jár bárhol is bukkan fel: a tehetségéért, a szorgalmáért, a kitartásáért, a győzni akarásáért, a fanatizmusáért. De Magyarország már jó ideje nem az a hely, ahol a valódi értékek számítanak. Magyarország a simulékony, dörgölődző emberek hazája lett, akik valamilyen díjért, ilyen-olyan támogatásért eladnák a lelküket is. Szép hosszú lista lehetne ez. Énekesek, énekesnők, színészek, színésznők.

 

A rendszer kegyeltjei.

 

Kitetovált Matyó baba, a szebb napokat látott táncdalfesztivál-kedvenc hölgy, az öreg rocker, és még folytathatnám.

Megélhetési emberek vagyunk valamennyien.

 

Már nincs ideológia, hogyha van, akkor az kamu és hamis. Éppen olyan, mint amilyet ez a rendszer folyamatosan emleget. Álságos minden körülöttünk, hiteles emberből egyre kevesebbet látunk.

 

Vagy ide tartozol, vagy oda.

Pedig az átlagmagyar már unja ezt az egészet. Unja az üzengetést, és elege van az olyan kijelentésekből, minthogy: „amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten...” Olaj a tűzre.

 

Az üzenet egyértelmű, kussoljatok, hallgassatok, legyőzöttek, senkik vagytok.

 

A Parlamentből is üzennek.

 

És csodálkoznak a soha véget nem érő gyűlölködésen.

Kilábalás sem lesz ebből belátható időn belül, mert csak a süket duma megy, a folyton vigyorgó fülbevaló-virtuóz köztársasági elnöki székbe ültetett asszony süket dumája a nemzet egyesítéséről. Meg ez a frissen kinevezett kultúráért felelős államtitkár, akinek a nevét sem érdemes leírni és megjegyezni, aki egyszer Pécsett lekapcsolta az ellenzék kivetítőjét, amolyan kurucos virtusból. Ő azt mondta: mi lehetünk a kovásza Európának.

 

Jól hangzik, igaz?

De inkább kovászos uborka lesz ez, kicsit zöld, kicsit savanyú, de a miénk. Majd jó nagyot harapunk bele, bár már ez is egyre drágább, mint minden, már követni sem szabad és lehet az ármozgást, az inflációt.

 

De legalább gyűlöljük egymást.

 

És amíg gyűlöljük egymást, addig az témát jelent, a szokásos gumicsontot, hogy ne a lényeggel foglalkozzunk. A saját életünkkel.

 

És a körülöttünk lévő világgal, amely mintegy elöregedett szekrénysor egyszer csak ránk dől majd.