Ki mit, mikor és hogyan kap – így foglalta össze a politika lényegét Harold Laswell, a huszadik század első felének egyik legmeghatározóbb amerikai politikatudósa. A 2010 óta ismert mindenkori magyar parlamenti ellenzék ezt arra egyszerűsítette, hogy ki mikor kivel hogyan indul a következő választáson. Ez lett minden politikai vita alfája és omegája, ez a fő kérdés nemcsak két választás között, de már rögtön a választások után. Amint azt tavaly tavasszal és nyár elején is láthattuk: mihelyst a parlamenti ellenzéki szereplők

• túltették magukat az áprilisi eredményeken,
• megünnepelték párfős frakciójukat,
• megmagyarázták, hogy miért nem voltak (igazán) felelősek a tavaszi eredményért,
• rögvest tudatták a nagyközönséggel, hogy a következő választásokon aztán senki ne vegye biztosra az ő támogatásukat, mert itt nagyon komoly feltételek lesznek szabva az önkormányzati politikusok esetleges támogatásához,
• és az EP-választásokon sem feltétlen cél a közös lista.

És nem nevették el magukat.

Aligha meglepő módon, az ország egyre nagyobb részének a megélhetési válság kellős közepén ez az egész egyre marginálisabb kérdés. Lehet persze azért hibáztatni a lakosságot, hogy nem jön lázba az időnként sajtótájékoztatót tartó árnyékkormánytól, és nem követeli szimpátiatüntetéseken,

• hogy az LMP mindenképp támogassa majd a Párbeszéd önkormányzati jelöltjeit Kerepesen,
• hogy cserébe a Párbeszéd beálljon az LMP polgármesterjelöltje mögé Fehérvárcsurgón, és
• mindkét párt támogassa a DK jelöltjeit Soroksáron,
• ha a DK nem indul a Jobbik ellen Gyöngyösön,
• akik így nem indulnak az MSZP ellen Szentesen.

És mivel dolgozott, ezért elhitték róla azok a választók, akik nem kérnek a Fideszből, hogy le tudja győzni a kormánypárt helyi reprezentánsát, és – noha országosan politikai ellenszélbe kerül így nemcsak a polgármester, de a település is – csinál majd valamit, amitől más lesz, mint eddig.

A NER-ben, mint a jól kitalált és összerakott választási autokráciákban az lenni szokott, minden választás egy újabb csapda az ellenzéknek.

A folyamatos kétharmados többség lehetővé teszi, hogy a hatalom neki tetsző módon, akár egyik napról a másikra írja át a választási szabályokat, amint arra 2010 óta szinte minden évben láthatunk példát. Ezeket az átalakításokat értelemszerűen nem jobbító szándék, vagy alkotmányossági hiányosságok pótlása indokolja, hanem az, hogy az adott időszakban, a következő választásokra prognosztizálható ellenzéki pártstruktúra szereplői a lehető legkellemetlenebb, legnehezebb helyzetben találják magukat. Ha szaporítani (elaprózni) kell az ellenzéket, akkor többes ajánlás és lényegében feltétel nélküli állami kampányfinanszírozás jön, ha össze kell terelni mindenkit, akkor megnehezített (kisebbek számára szinte elérhetetlen) listaállítási feltételek.

Most a legújabb csapda az, hogy a hatalom összevonta egy napra a 2024-es európai parlamenti és önkormányzati választásokat.

A júliusi alaptörvény-módosítás után számos elemzést olvashattunk, amik szerint az orbáni trükk itt most az, hogy a pártok alighanem külön akarnak majd indulni az EP-választáson, de a helyi pozíciók megtartása és újak szerzése további együttműködést igényelne, hiszen a Fideszt helyben is csak ki-ki meccsekben, egy-egy elleni küzdelmekben lehet majd legyőzni.

Nem állítom, hogy ez egy könnyű helyzet, de szerintem a valódi csapda nem abban van, hogy két, elvileg ellentétes politikai stratégiát igénylő választást tesz egy napra a Fidesz. Hanem abban, hogy a választásokig még hátralévő nagyon kevés kis idő az erről folyó egyezkedésekkel, oda- és visszaszólogatásokkal, nyilvános üzengetésekkel, petíciókkal, mindenféle értelmiségi körök és hivatásos megmondóemberek felszólításaival és egyeztető fórumokra hívásaival fognak eltelni.

És bár országos támogatottságot az EP-választás fog mérni, a fontosabb választás a kettő közül mégis az önkormányzati lesz. (Nem véletlenül kezdte el az ellenzéki pártok helyi pozíciókban lévő embereit elszipkázni a DK – ez nem pusztán az ellenzéki térfélen látható „győzteshez húzás”, hanem a többiek tárgyalási pozícióinak gyengítése. Amikor egyezkedésre kerül majd a sor, a mostanában DK-hoz átigazolt helyi képviselők és polgármesterek mandátumait a párt bizonyosan magának kéri majd – hiszen azt egy DK-s tölti be, bár megválasztásakor még esetleg szocialista vagy momentumos volt.)

Jó lenne, ha idén végre más lenne az ellenzéki politika, mint az elmúlt évtizedben megismert helyosztós parádék.

A 2019-es önkormányzati győzelem mámorában mindenki fogadkozott: na majd most, ezekből a városokból el lehet indulni, lehet építkezni, szervezni, fejleszteni, közösséget, nyilvánosságot, médiát, pártot. Nem sok lett belőle. Már csak bő egy év van hátra a kampányig – azaz, van még egy évük a helyi politikusoknak, hogy valamit fel tudjanak mutatni. A parlamenti jelenlétnek sok értelme úgysincs, a parlamentarizmus a rendeleti költségvetés korában már nyomokban sem fellelhető, így arra tényleg kár bármilyen energiát, erőfeszítést, politikai akticizmust pazarolni. A jó fizetéseken, frakció- és párttámogatásokon túl semmi értelme, ezeket a forrásokat kellene hát végre értelmes módon, a helyi politika támogatására elkölteni.

Ezt a többséget azonban meg tudták szervezni azok, akik most ellenzéki pártok színeiben vagy épp függetlenként önkormányzati képviselők és polgármesterek. Nekik egyszer már sikerült – a feladat tehát nem az, hogy pártközpontokban, tévéstúdiókban és az interneten arról egyezkedjenek pártvezetők, újságírók és befolyással rendelkező háttéremberek, hogy ki mikor kivel hogyan fog indulni, hanem az, hogy ezeket a helyi politikusokat támogassák abban, hogy a még hátralévő egy évben, mielőtt a kampány igazán beindul majd, helyben eredményeket tudjanak elérni.