Messziről jött ember – Lakner Zoltán jegyzete

Szokták mondani időnként, hogy ha valaki „Magyarországon világhírű”, olyasfélét jelent ez, hogy ez a valaki elsősorban itthon tudja elhitetni magáról, mennyire sokra tartják a világban, holott ennek a fele sem igaz.
Lakner Zoltán

2022. június 19. 10:51

Messziről jött ember – Lakner
Zoltán jegyzete

Vagy legalábbis nem úgy igaz, ahogyan mondja.

 

Aztán az is van, hogy a magyar politika egyik jellegzetes vonása, hogy alig játszik szerepet benne a külpolitika. Arra sem vagyunk fogékonyak, hogy akár csak a szomszédos országokkal összemérjük magunkat, benyomásaink többnyire nyaralásokból és átutazásokból származnak, mélyebb tudásunk ritkán keletkezik. Ezért nehéz olyan érvekkel célt érni, hogy mekkora volt a járvány idején a Covid-halálozások aránya világviszonylatban, vagy, hogy másutt mennyivel hatékonyabban használták fel az uniós forrásokat, mint nálunk. A zárt nyelvi környezet, a saját történelmi sérelmekbe való betokosodás, a magyar lakosságot jellemző individualizmus, önérdekkövetés – ezek nem minősítések, hanem kutatások által alátámasztott tények – mind abba az irányba löknek bennünket, hogy ne érzékeljünk túl sokat abból, ami máshol, másokkal zajlik.

 

Ha pedig mégis beúszik a képbe valamilyen külső tényező, akkor azt is elsősorban saját magunkra vonatkoztatva próbáljuk értelmezni, illetve könnyen elfogadjuk azt a magyarázatot, amit olyasvalaki nyújt, aki azt állítja magáról, hogy ő aztán átlátja a dolgokat.

 

Oroszország Ukrajna ellen folytatott háborúja kapcsán is ez történik. Habár sokak szolidaritása nyilvánult meg adományozásban, szállás biztosításában, önkéntes munkában, a magyar milliók számára a temérdek szenvedést okozó háború csakis a saját hétköznapjaik felől értelmezhető. Ez is csak tényleírás, pontosabban, a figyelem fókuszának lekövetése. Így aztán ha az emberek konkrét háborús fenyegetést érzékelnek – amivel a kormány vádolta igaztalanul, habár valóban ostobán megfogalmazott mondatok miatt az ellenzéket –, vagy az amúgy is hajszálvékony megélhetésüket érzik veszélyben, akkor ez alapvetően meghatározza, hova voksolnak. Így játszhatott nagy szerepet a háború – pontosabban az arról közvetített kormányzati kép – az április 3-i választásban, és így húzhatott belőle hasznot az a politikai oldal, amely már régóta az agresszor EU-n belüli meghosszabbított karja.

 

A választást nem feltétlenül az igazság, hanem a hatásosabban elmesélt történet hatóereje dönti el. Aki erre nem készül fel, magára vessen. A hazugság, ha igazzá nem is tehető, valósággá igen.

 

Ám még a kreált valóságnak is megvannak a maga határai. Egy ponton túl nem képes befolyásolni az eseményeket az itthon szinte már mindenható magyar kormány sem. Tágabb hazánkban, az Európai Unióban a teljes olajembargó és a velejéig korrupt pátriárka szankciók alá vonása megakadályozható, és Magyarországon a messziről jött – a brüsszeli EU-csúcsról hazaérkező – ember el tudja adni mindezt óriási győzelemként, a történések mégsem tarthatók teljes kontroll alatt.

 

A fent említett „hatalmas győzelmekkel” ugyanis sikerült Magyarországot még rosszabb pozícióba navigálni egy olyan helyzetben, amikor a költségvetés kifogyott a pénzből, és a korábban fixnek vett uniós források távolinak tűnnek. Nincsenek partnerségi szerződéseink a hétéves költségvetés operatív programjaira, tartalmi és jogállamisági problémák miatt nem fogadták el a helyreállítási tervünket, és a helyreállítási hitelre is hiába áhítozunk, ha arra még be sem adtuk a nemzeti tervünket. Ez a valóság köszön most vissza a különadókban.

 

Mondhatnak bármit, ezek a tényleges körülmények. Az viszont kétségtelen, hogy ezek összehozásában valóban világhírű a kormány.