Mit adtak nekünk az athéniak? – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

A demokrácia feltalálói, az athéniak gyermeki rajongással imádták a versengést. Nem csak ők, persze, hanem általában a görögök, amint az a sport iránti szeretetükben, a naptárjukban is központi szerepet játszó, még a modern világot is inspiráló olimpiai versenyek megszervezésében is világosan kifejeződött. De tény, hogy az athéniak példátlan mértékben demokratizálták a versengés kultúráját.
Szűcs Zoltán Gábor

2022. július 05. 16:12

Mit adtak nekünk az athéniak? –
Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Az athéni polgárok szerettek részt venni az olimpián is, persze. Része volt az életüknek a hadakozás is, ami amellett, hogy könyörtelen, véres küzdelem volt, de amellett a versengés kultúrájának kifejeződése is.

 

De emellett szerettek népgyűléseken részt venni és ott a hangjukat hallatni. Szerettek esküdtbíróságokon ülni, ahol szintén ki lehetett tűnni. S ha a választott tisztségeket valamelyest háttérbe is próbálták szorítani (éppen versengő jellegük miatt) és az egyenlőséget lerontó hatásukat sorsolt tisztségekkel ellensúlyozni. De semmi sem volt olyan népszerű a körükben, mint az évenkénti drámaverseny, amelynek szokásos közönsége a szintén nagy népszerűségnek örvendő népgyűlések háromszorosa volt. A drámaversenyeken a közönség tapsának hangereje alapján hirdettek győztest és a siker akár a politikai karriert is előmozdíthatta (például a híres tragédiaíró, Szophoklész esetében, aki az athéni demokrácia fénykorában volt nem csak példátlanul sikeres drámaverseny győztes, de többszörösen megválasztott sztratégosz is).

 

Miért mesélem el mindezt? Mert végignézve a hazai belpolitika állapotán gyakran eszembe jut, hogy milyen nehéz igazán jó indokot mondani arra, hogy miért érdemes valakinek beszállni a politikába. Persze, ez is egy szakma, egy hivatás, amit, ha kellő ügyességgel csinál az ember, meg lehet belőle élni még ellenzékiként is. Vannak is jópáran, akik hosszú éveket tudnak korrekten fizető állásokban eltölteni. Sőt, relatív sikereket is el lehet érni, ami újabb motivációt jelenthet. Aki tegnap még egy senki volt, ma meg egy önkormányzati képviselő, alpolgármester, parlamenti képviselő, esetleg egy politikus stábjának tagja vagy valamilyen cégnek dolgozik, amelyik politikai megrendeléseket kap, beleszól az ügyekbe, abban az emberben a pénzen felül ott dolgozhat az az érzés is, hogy ők valakik, előre engedik őket az ajtóban, számít a szavuk, felnéznek rájuk. És mi még? Valamennyi presztízs, némi hatalom, egy kis pénz és rendszeres „adrenaline rush”, ami, azt gondolom, erősen addiktív. Aki valaki beszélt már volt politikussal, gyakran tapasztalhatta, hogy az illető mindig is volt politikus marad, mert a politikával együtt járó stressz az embert átalakítja és mindig is függőségben tartja. Persze nem mindenkit ez mozgat. Néhányan, esetleg olyanok is, akiknek még ennyi se jut feltétlenül, motivációt adhat a közösségi élmény. Az, hogy tartoznak valahova, hogy vannak barátaik, akikkel együtt buliznak, összejárnak, közösségi élményeket szereznek.

 

Ez persze hatalmas erőt adhat, legalább átmenetileg. Esőben, hidegben, tűző napsütésben, levegőtlen buszon vagy vonaton, idegenek sértéseit elviselve is lehet az ember boldog.

 

És persze vannak, akiket az éltet, az bír rá politikai szereplésre, hogy alkalomadtán vagy esetleg alkatilag felháborodhatnékjuk, igazhatnékjuk, megmondhatnékjuk van. Ők könnyen lehet, hogy nem fogják megtalálni a hangot akár azokkal, akik számítanak a politikában, akár azokkal, akik közösségi élményért politizálnak, hiszen ez a fajta motiváció bizonyos értelemben nem kifejezetten közösségi jellegű, sőt. Nagyjából ennyi. Ha esetleg kifelejtettem valami, elnézést kérek az érintettektől, de most nem tudnék sokkal több motivációt megnevezni arra, hogy miért érdemes, legalábbis ellenzéki oldalon, beszállni a politikába.

 

Az athéniaknak könnyű volt, akármilyen indokuk lehetett a politizálásra, valójában nem szorultak rá semmilyen különösebben jó indokra, hiszen minden dolog, így a politika is, már eleve verseny volt a szemükben és ők kifejezetten szerették a versengést, és az sem feltétlenül tartotta őket vissza a folytonos versengéstől, hogy annak bizonyos formái kifejezetten veszélyesek, akár halálosak voltak.

 

Ha eltekintünk a volt politikusokat is fogva tartó adrenalinfüggőségtől, bevallom, nemigen látom, hogy a magyar politikusok, legalábbis az ellenzéki politikusok ilyenek lennének. A másik oldalon a miniszterelnök igen (nem véletlenül szokás vele kapcsolatban rendre felhozni a futball iránti rajongását és a sajátos futballfelfogását), meg az a néhány új jobboldali közéleti szereplő, akik trollkodásba hajlóan szeretik provokálni a nyilvánosság ellenzéki részét. De úgy egyébként a NER-re sem mondanám jellemzőnek a versengés iránti vonzalmat. Ezt egy kicsit sajnálom. Nincs semmi idealizálni való a csak a született férfi polgárok uralmát jelentő, rabszolgatartó athéni demokráciában, de az a mély meggyőződésük, hogy megérdemlik, legyenek akár ők a legszegényebbek, a legkisebbek is, hogy győztesek legyenek és egyébként is, az, hogy a versengés teljesen természetes és élvezetes, és hogy emiatt a nehézségek nem tántoríthatják el őket a céljaiktól, valahol mégiscsak irigylésre méltó. Főleg ha azzal hasonlítom össze, amit a magyar politika jelenleg kínálni tud a benne résztvevőknek: mindenekelőtt kudarcot, kudarcot, kudarcot, amit tünékeny látszatsikerek előzhetnek meg, meg gyűlöletet és megvetést a közönség részéről, hard ballt az ellenfél részéről. Ennek tartós elviselését a korábban felsorolt indokok közül nem sok teszi érdemben könnyebbé. Hogy vannak nagy túlélők a magyar politikában, ennek fényében a maga nemében igazán lenyűgöző teljesítmény. 

 

És hogy vannak időről időre fellépő új Don Quijoték a magyar politikában, az a maga nemében talán még hihetetlenebb. A sikerhez, a kitartáshoz (nem a puszta túléléshez) persze ennél sokkal több kellene. Ha nem is az a mindenre kiterjedő versenyszellem, ami az athéni demokrácia megszülte, de valami olyasmi, amitől a politika normális és a magyar belpolitika sajátos nehézségei is kevésbé tűnnek fájdalmasnak, elviselhetetlennek, lelket öltőnek és sokkal inkább valami olyasminek, ami, bizarr módon, a politikát érdekessé, vonzóvá tudja tenni.

 

Abszurd dolog ezt kívánni? Nem tudom. Nem vagyok a futásnak nagy rajongója (gyalogolni szeretek), de aki rendszeresen fut, annak az életében helyet kell találnia az izzadásnak, a fáradtságnak, a kiszáradásnak, a fájdalomnak, az akaraterőt próbára tevő pillanatoknak. És lám, emberek sokasága szokott futni.

 

Aztán ott van a gyereknevelés. Senki sem mondhatja, hogy ne lenne vele fáradtság, anyagi nehézség, stressz, szorongás. Hogy ne éreztetné az emberrel azt, hogy milyen sok mindenről tud milyen keveset. Hogy mennyire könnyű nagyokat hibázni. Hogy bizonyos dolgokat az ember nem tehet meg, hiába is szeretné, mert nem.

 

És mégis, a gyereknevelés egy bizonyos szempontból a világ legtermészetesebb dolga, amit lehetetlennek vagy elviselhetetlennek találni teljesen abszurd lenne. Sok hasonló példát lehetne még hozni, ahol a nehézség, fáradtság, kétség, küzdelem nem elválasztható mindattól a jó dologtól, amit szeretnénk és mégis, normális esetben nem akadályozzák meg az embert abban, hogy csinálja, amit csinálni akar. Némely esetben talán még azt is gondolhatja az ember, hogy az izzadtság, könnyek, nehézségek nélkül nem is lenne a dolog ugyanolyan értékes.

 

Szóval én ezt kívánom magunknak. Nem az athéniak túláradó, gyermeki lelkesedését a versengés iránt, persze. De legalább annyit, hogy idővel egyre több ember, s egy napon majd elég sok ember érezze azt, hogy a politika a maga összes mocskával, ellenségességével, gyűlöletével, fáradtságával, kudarcával együtt is olyan tevékenység, amit megéri csinálni. Hogy van értéke a puszta ténynek, hogy az ember részt vesz benne, hogy értékesebbé, érdekesebbé teszi az életet. Akkor majd talán jobb is lesz az a politika.

 

Most még távol vagyunk ettől. A miniszterelnök lehet, hogy nem egyszerűen csak futballrajongó, de igazi futballista, aki politikusnak is elsősorban futballista, de az ország, amelynek élén áll, nem a tízmillió labdarúgó, hanem a tízmillió futballrajongó országa, akik hagyják, hogy a stadionokban kevés néző előtt játsszon néhány profi, s egyébként alkalmanként követik csak a tévében, mi történik a futball világában. Meccsre pedig csak akkor mennek ki többen, ha néhány évente valami csodálatos, kivételes esemény történik. Amíg a politika is a sokmillió szavazó és pár ezer aktív politizáló országa marad, addig még van hova fejlődni. 

 

De talán, majd, egyszer máshogy lesz. Nem holnap, nem holnapután, de talán egyszer.