Nagyobb baj, erősebb befeszülés – Lakner Zoltán jegyzete

Nincs semmi bizonytalanabb annál, mint amikor egyetlen ember akaratának szolgáltatjuk ki magunkat.
Lakner Zoltán

2022. szeptember 18. 11:26

Nagyobb baj, erősebb befeszülés – Lakner Zoltán jegyzete

Most lehet talán vége annak, hogy az Orbán-rendszert sokan a Kádár-korszakhoz hasonlítják.  

 

Igaz, Kádár idején is eljött a boldogabb idők alkonya. A nagyjából az 1960-as évek közepe és az 1970-es évek közepe között tartó folyamatos növekedés és gyarapodás véget ért, felváltotta az elhúzódó agónia. Akkor is volt energiakrízis, a rajtunk kívül eső okokból kirobbanó olajválság „begyűrűzött”, és ennek hatása, hasonlóan a mostani időkhöz, egy elavult szerkezetű, a külső forrásoknak kiszolgáltatott magyar gazdaságot kólintott fejbe, de alaposan. Erre válaszul megkezdődött a megszorítások láncolata, amelyet az 1979 nyarán bejelentett nagy áremelés vezetett be, hogy aztán még sok további kövesse. Habár az 1980-as évek közepén a kádári kurzus utolsó leheletével még gyorsítást rendelt el, ezzel csak a gazdasági katasztrófát és a politikai szétesést tudta siettetni, nem a talpra állást. Kádárnak mindeközben esze ágában sem volt megosztani, pláne átadni a hatalmat, ahogyan pártfőtitkárutóda sem ebben gondolkodott, ám fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági átalakítás szükségessége egyre inkább szétfeszegeti a rendszer politikai kereteit is. A „liberalizálás”, a mindent irányító centrális akarat megfékezése a gazdaságban logikus párhuzamban állt a politikai egyközpontúság lépésenkénti felszámolásával. Évekbe telt, de a folyamatok így haladtak előre a demokratikus rendszerváltásig.  

 

A magyar társadalom gondolkodásmódja, beleértve a politikacsinálás mikéntjét és az emberek vezetéshez való viszonyát, ma is sok-sok Kádár-kori vonást hordoz. 

 

Jó néhány ilyen vonás eredete persze sokkal messzebbre nyúlik vissza, legyen szó a mindig a hatalomtól várt megoldásról vagy az állampolgárok kezdeményezéseinek és egymás iránti szolidaritásának gyengeségéről. Egyáltalán, arról, hogy a legtöbb magyar, ha nem is szereti, de természetesnek veszi, hogy a hatalom gyakorlói felette vannak, nem pedig vele szemmagasságban.  

 

Az „összekacsintó” Kádár nagy találmánya az volt, hogy elődeihez képest közelebb lépett az emberekhez, számos külsőségben, apró szimbólumokkal hangsúlyozta közelségét a néphez, amelyből egykor valóban vétetett. Meg persze az is fontos volt, hogy a kádári hatalom levegőhöz juttatta az embereket a magánélet és bizonyos mértékig a megélhetés, a második gazdaság terén.  

 

Orbán idején ez a folyamat inkább ellentétes irányúnak látszik. Az állam egyre több területen formál véleményt a korábbi időszakhoz képest, egyre több területen avatkozik be közvetlenül, a védelmezői szerepre és a nemzeti érdekre hivatkozva.

 

Maga Orbán pedig, bár beállított képek és videók sorával igyekszik bizonyítani, mennyire közvetlen kapcsolatban van a népével, valójában éppen a vezetői tekintély visszahozásával alkotott újat. 

 

Azt a beállítódást használta ki és töltötte fel ismét tartalommal, hogy az emberek megszokták: vezetőjük felettük áll. Sokaknak van szükségük egyszemélyi tekintélyre ebben a minden elemében bizonytalanná váló világban – és azt már csak kevesen gondolják át, hogy nincs semmi bizonytalanabb annál, mint amikor egyetlen ember akaratának szolgáltatjuk ki magunkat.  

 

Mindebből szervesen következik az is, ahogyan az Orbán-rendszer reagál a mostani válságra. Az energiaválsággal, áremeléssel, megszorítással máris megvolnánk – kijelenthető, hogy lesz még rosszabb is –, ám ezt nem kíséri politikai engedmény. Sőt.  

 

Orbán útja sokkal inkább az egyre szorosabb kontroll, az egyre merevebb befeszülés lesz, mindaddig, amíg a rendszerét nem éri komolyan vehető intellektuális és politikai kihívás.