Postahorror: bő félóra, négyszáz forint parkolódíj és két idegnyugtató befizetni egy csekket a főpostán

Jól döntöttem, amikor nem félórára váltottam parkolójegyet a Széchenyi téren. Biztos, ami biztos, bedobtam négyszáz forintot az automatába, gondoltam, ennyi elég lesz arra az időre, míg befizetek egy csekket a főpostán. Hát, éppen csak elég volt.
Rafai Gábor

2022. november 14. 17:03

Postahorror: bő
félóra, négyszáz forint parkolódíj és két idegnyugtató befizetni egy csekket a
főpostán

Pénteken 366 postahivatalra tettek lakatot az országban, Szegeden minden nagyvárosnál többet, tizenkét postát zártak be. Közöttük olyan nagy forgalmúakat is, mint a Csaba utcai tanposta, ahol nyolc-kilencezren fordultak meg havonta, vagy a Takaréktár utcai kispostát, ami évekig „menekülési útvonal” volt, ha túl sokan akartak egyszerre pénzt, levelet feladni, csekket fizetni a főpostán. 

 

Várható volt, hogy a forgalom ezek után rázúdul a Széchenyi téri nagypostára, mindenki óriási zsúfoltságot prognosztizált, nem is alaptalanul.

 

Ha a puding próbája az evés, akkor a postabezárásé a csekkbefizetés. Elindultunk hétfőn délelőtt a főpostára csekket befizetni. 

A főbejáratnál 11 óra 22 percet mutatott az óra, innen startoltunk.

 

(fotók: Iványi Aurél)

 

Négy ablaknál négy hosszú sor, mindegyik lassan haladt, minden sorban mindig akadt valaki, akinek az átlagtól eltérő problémája van, ezért azután az átlagnál hosszabban is tartja fel a sort. Persze, hogy most is akadt ilyen.

 

Az élet rácáfolt arra is, hogy már csak idősek járnak postára. Negyvenen-ötvenen szoronghattunk az ügyféltérben: idősek, középkorúak és meglepően sok fiatal, a sor végén egy anyuka is, babakocsival. 

 

Lassan araszoltunk, volt idő beszélgetni:

 

  • – Ez hallatlan, nem elég, hogy bezárták a kispostákat, itt sem működik minden ablak! – háborgott egy maszkos úr.
  • – Ez van! – szólt át a másik sorból egy idősebb hölgy, aki annak örült, hogy neki még megengedték, hogy a hármas ablaknál utolsóként beálljon a sorba, mielőtt azt bezárnák.
  • – Ez a baj, nem szabadna beletörődni, tenni kellene valamit! Ha ráhagyjuk, így marad – mondta az úr, aki a következő pillanatban már a szomszéd sorból átslisszant ügyféllel veszekedett, hogy ne menjen elébe.

 

Jó negyedóra, a sor még alig haladt, egyre türelmetlenebb lett mindenki. Közben a négy ablakból a „hármaska” bezárt.

 

Előttem egy fiatal hölgy pénzes utalványt szeretett volna beváltani, de az nem ment egyszerűen. Adatellenőrzés, személyi, lakcímkártya, de valami nem mehetett simán. Először a kisfőnöktől kért segítséget az ügyintéző, utána meg a nagytól. Végül tíz perc után felvehette végre a hölgy az alig több mint kétezer forintját. 

 

Én következtem. Csekk be, pénz be, csekk ki, visszajáró ki: egy perc és végre kint voltam, a sor vége már a csapóajtón kívül várakozott.

 

Kint ránéztem a feladott csekkre: 11 óra 57 percet ütött rá a gép – 35 perccel megúsztam!

 

Már az csak azt nem értem, ha ekkora a forgalom a postán, miért veszteséges, és miért kellett ilyen sokat bezárni?