Postahorror: bő félóra, négyszáz forint parkolódíj és két idegnyugtató befizetni egy csekket a főpostán

Pénteken 366 postahivatalra tettek lakatot az országban, Szegeden minden nagyvárosnál többet, tizenkét postát zártak be. Közöttük olyan nagy forgalmúakat is, mint a Csaba utcai tanposta, ahol nyolc-kilencezren fordultak meg havonta, vagy a Takaréktár utcai kispostát, ami évekig „menekülési útvonal” volt, ha túl sokan akartak egyszerre pénzt, levelet feladni, csekket fizetni a főpostán.
Várható volt, hogy a forgalom ezek után rázúdul a Széchenyi téri nagypostára, mindenki óriási zsúfoltságot prognosztizált, nem is alaptalanul.
Ha a puding próbája az evés, akkor a postabezárásé a csekkbefizetés. Elindultunk hétfőn délelőtt a főpostára csekket befizetni.
A főbejáratnál 11 óra 22 percet mutatott az óra, innen startoltunk.

Négy ablaknál négy hosszú sor, mindegyik lassan haladt, minden sorban mindig akadt valaki, akinek az átlagtól eltérő problémája van, ezért azután az átlagnál hosszabban is tartja fel a sort. Persze, hogy most is akadt ilyen.
Az élet rácáfolt arra is, hogy már csak idősek járnak postára. Negyvenen-ötvenen szoronghattunk az ügyféltérben: idősek, középkorúak és meglepően sok fiatal, a sor végén egy anyuka is, babakocsival.
Lassan araszoltunk, volt idő beszélgetni:
- – Ez hallatlan, nem elég, hogy bezárták a kispostákat, itt sem működik minden ablak! – háborgott egy maszkos úr.
- – Ez van! – szólt át a másik sorból egy idősebb hölgy, aki annak örült, hogy neki még megengedték, hogy a hármas ablaknál utolsóként beálljon a sorba, mielőtt azt bezárnák.
- – Ez a baj, nem szabadna beletörődni, tenni kellene valamit! Ha ráhagyjuk, így marad – mondta az úr, aki a következő pillanatban már a szomszéd sorból átslisszant ügyféllel veszekedett, hogy ne menjen elébe.
Jó negyedóra, a sor még alig haladt, egyre türelmetlenebb lett mindenki. Közben a négy ablakból a „hármaska” bezárt.
Előttem egy fiatal hölgy pénzes utalványt szeretett volna beváltani, de az nem ment egyszerűen. Adatellenőrzés, személyi, lakcímkártya, de valami nem mehetett simán. Először a kisfőnöktől kért segítséget az ügyintéző, utána meg a nagytól. Végül tíz perc után felvehette végre a hölgy az alig több mint kétezer forintját.
Én következtem. Csekk be, pénz be, csekk ki, visszajáró ki: egy perc és végre kint voltam, a sor vége már a csapóajtón kívül várakozott.
Kint ránéztem a feladott csekkre: 11 óra 57 percet ütött rá a gép – 35 perccel megúsztam!
Már az csak azt nem értem, ha ekkora a forgalom a postán, miért veszteséges, és miért kellett ilyen sokat bezárni?