Problémás kívülálló – Lakner Zoltán jegyzete

Lakner Zoltán

2022. május 12. 14:15

Problémás kívülálló – Lakner Zoltán jegyzete

Ha a magyar politika felől nézzük a világot, és azon belül mondjuk Európát, akkor minden egyértelműen Orbán sikere. Hiszen a magyar politika maga Orbán, a Magyarország körüli történések pedig itthon egyedül Orbán nézőpontjából értelmeződnek. Így tehát, ha például az Európai Bizottság elnöke váratlanul Budapestre látogat, majd pedig Európa kétségtelenül legbefolyásosabb politikusa, a francia köztársasági elnök telefonon alkudozik Orbánnal az orosz olaj embargója kapcsán, akkor az kétségtelenül egy újabb óriási történelmi Orbán-siker. 

 

Bármilyen különös is azonban, nem csak Orbán álláspontja létezik a rajtunk kívül álló valóságban. 

 

Először is, az Európai Unióban nem annyira szokatlan, hogy a fontos döntéseket intenzív alkufolyamat előzi meg. Ennek során, ahogy mondani szokták, nem esik le a karikagyűrű a vezető európai politikusok ujjáról, ha azoknak a meggyőzése szükséges, akiket még nem sikerült megnyerniük a huszonhét ország kompromisszumának. 

 

Orbán jelenlegi alkupozíciója abból adódik, hogy vannak más, a miénkhez hasonló államok is, amelyek sem nyersanyaggal, sem például tengeri kikötővel nem rendelkeznek, így a ma meglévő csővezetékekhez, és a bennük folyó orosz olajhoz kötődik a kőolaj-ellátásuk. Mivel a szóban forgó országok közül Orbán a legzajosabb, Von der Leyen és Macron részéről egyaránt logikus, ha legelőször is Orbánt próbálják megpuhítani, mert azzal be lehet húzni a szlovák, az osztrák és néhány további ország beleegyezését. 

 

A keménykedő kívülállóé első ránézésre hálás szerepnek tűnhet, hiszen úgy tűnik, mindig Orbánt kell körülugrálni ahhoz, hogy az EU-ban megegyezés szülessen, tehát eszerint egy ilyen kormányfő erején felül képes érdekérvényesítésre. 

 

Létezett korábban is ez a szerep, Nagy-Britannia töltötte be évtizedeken keresztül. Margaret Thatcher nevéhez például olyan támogatás-visszatérítési alku kiharcolása kötődik, amire országa az általános szabályok alapján egyáltalán nem lett volna jogosult. Ám éppen ez a „problémás” tagság vezetett oda, hogy amikor David Cameron miniszterelnök a brit uniós tagságról szóló népszavazás előtt újabb engedményeket próbált kicsikarni európai partnereiből, azok nem akartak, és nem is nagyon tudtak újabbakat nyújtani a számára. Cameron elvesztette a népszavazást, az Egyesült Királyság ma már nem tagja az Európai Uniónak, nem mellesleg Cameron politikai pályafutása véget ért. Orbán keménykedése nem szükségszerűen vezet ugyanebbe az irányba, de a dolgok logikája sem az, hogy mindig Magyarország határozza meg a többiek útirányát. 

 

Előbb-utóbb valahol ott felejtenek minket az út szélén. 

 

Egyébiránt pedig Orbán most sem kapta meg, amit igazán szeretett volna. A tárgyalásokról kiszivárgott információk szerint Von der Leyen és Macron sem ígérte meg a magyar kormánynak, hogy az olajembargós álláspont puhításáért cserébe könnyebben hozzáférhet a helyreállítási alap pénzeihez. Amelyeknek jelentős részét egyébként amúgy is az energiaátállásra költhetnénk, tehát a magyar kormány senki mással, csakis a saját országával tol ki, amikor ezt a pénzt képtelen lehívni. Mindeddig az volt a gond, hogy a kormány nem tudja a saját klientúrájához kifolyatni a helyreállítási pénzt, most pedig azt követeli, ami réges-rég az övé lehetne, és ha megkapná, kénytelen lesz arra költeni, amire eredetileg is adták volna.

 

Micsoda óriási államférfiúi bölcsesség. 

 

Amúgy, jegyezzük meg egyszer végre ezt is, amikor Kovács Zoltán bemondja, hogy félmilliárd euróra lenne szükségünk a hazai olajfeldolgozás átállításához, akkor jusson eszünkbe: ennyibe került a Puskás Aréna. Ötször ennyi a száz év alatt megtérülő Belgrád–Budapest vasútvonal ára, ha megépül. Szóval, ez az összeg a kormány szokásos költekezéséhez képest mindennapos kiadás. 

 

Ezen kívül az sem világos, mégis mi volna az, amit a magyar kormány ebben a vitában el akar érni. 

 

Ha vissza kell jönni az ötéves átállásra vonatkozó követeléséből, és megállapodni, mondjuk, két-három évben a közös álláspont érdekében, akkor az Orbán visszalépése lenne. Ha viszont eléri, hogy a magyar különállás fennmaradjon, vagyis huszonhat ország megállapodik, de mi csak öt év alatt vagy akár soha nem hagyjuk magunk mögött az orosz olajat, akkor az a kérdés, hogy miért jó? Miközben az uniós országok intenzíven vizsgálják és tervezik, hogy mennyi energiát lehetne nyerni a megújuló forrásokból és az Oroszországon kívüli energiahordozókból, illetve hogy az EU-n belül milyen módokon lehetne segíteni a rosszabb adottságokkal rendelkező országokat. Tudja valaki, mi a magyar kormány álláspontja ezen a téren? 

 

Úgy tűnik, legelsősorban is arról kellene számot adnia a kormánynak, miért ragaszkodik minden téren körömszakadtáig az orosz partnerséghez.