Rácz Tibor: A postaházban laktam, és onnan az ablakból már felfigyeltem egy ismerősnek tűnő leányzóra odalent

Külön-külön portréfilmet készíttetett a Szegedi Nemzeti Színház az ikonikus színészházaspárról, Fekete Giziről és Rácz Tiborról. A Szeged Televízió forgatta portrék a színház Youtube-csatornáján láthatók. A két elismert és szeretett emblematikus szegedi színésszel beszélgettünk. A Szegedi Tükör interjúja.
Dombai Tünde

2022. szeptember 25. 17:58

Rácz Tibor: A postaházban laktam, és
onnan az ablakból már felfigyeltem egy ismerősnek tűnő leányzóra
odalent

– Tibor Szegeden született színész szülők gyermekeként, és egész kicsi korában lépett először színpadra.

 

Rácz Tibor: – Anyukám másodszor kislányt szeretett volna, ezért meghagyta a hosszú szőkés-barnás hajamat, ami a Pillangóskisasszony fiának jól jött, bár gyorsan le kellett vágni, amikor Békéscsabára mentünk játszani a színházzal, és a bogáncsosban fennakadtam. Aztán a Bánk bánban is szerepeltem, majd egyre többször. Hatéves koromban, még írni-olvasni sem tudtam, volt egy mondatom Barsy Béla Kossuth-díjas színészhez: „Takarodj innen, mert lerúglak a garádicson, pfűj!” Nyílt színi tapsot kaptam.

 

– És emlékszik is rá. Minden szerepük előhívható ilyen könnyen?

 

Fekete Gizi: – Könnyen előhívható. Altatva, de megvan minden. Például amikor húsz év után újra játszottam Az ember tragédiájában Évát, nem kellett újratanulni.

 

Fekete Gizi és Rácz Tibor évtizedek óta a szegedi színház meghatározó művészei (fotók: Szegedi Nemzeti Színház/Tari Róbert)

 

– Számontartják, hogy hány darab, hány szerep?

 

F. G.: – Én nem, de Tibi számolja.

 

R. T.: – Én azért kezdtem számolni, mert Gyüdi Sándor akkori igazgatónk megkérdezte tőlem, „és hány darabban voltál már? Kétszáz?” Utánaszámoltam és valóban a körül, attól függ, mit számolunk, mert a Wikipédián sincs fönt minden, hiszen hogy a szekszárdi német színházban játszottam, az kimaradt, de a beugrások és szerepátvételek sincsenek benne.

 

– Tibor hol kezdte az iskolát Szegeden?

 

R. T.: – A Juhász Gyulában, a zsinagóga mellett, csak fiúiskola volt.

 

– Gizi Cibakházán született. Ott milyen lehetőség volt találkozni a művészettel?

 

F. G.: – Nem voltak művészek a szüleim, édesanyám védőnőként, édesapám textiltechnikusként dolgozott. Imádtam a mozit, a cirkuszt, ezeket a mai napig imádom. Vándorcirkuszok jelentek meg időnként, én meg rajongva néztem, elvarázsolt a fény, a sok szín, illat, zene és egyáltalán az egész cirkuszi világ. Sokáig azt gondoltam, hogy artista leszek, de mivel masszív tériszonyom van, ez nem jöhetett szóba. Apukám munkája miatt költöztünk előbb Debrecenbe, később Szegedre, ahol ő a kötélgyárat vezette. Gimnazista koromtól kezdve éltem itt. Szavalóversenyekre, színjátszókörbe jártam, de komolyabban nem foglalkoztam színházzal. Mindketten a Radnótiba jártunk, de ott csak egy-egy verset mondtunk. Gimnázium után a KISZÖV irodalmi színpada következett, ahová Tibi bátyja hívott el.

 

 

R. T.: – Meg én. Ugyanis ott játszott Szegvári Menyhért és Ördög Szilveszter. Kovács Miklós és Kovács Miklósné vezette, mondtam, gyere el, mert lenne ott szerep, marha jó ott együtt lenni és együtt dolgozni.

 

– Még minden érdek nélkül?

 

R. T.: – Nem valószínű, a Deák Ferenc utca sarkán, a postaházban laktam, és onnan az ablakból már felfigyeltem egy ismerősnek tűnő leányzóra odalent. A radnótis versmondásból már ismertem, szóval elcsaltam az irodalmi színpadra. Az Oidipuszt próbáltuk, amit Debrecenbe is elvittünk, ahol én a legjobb férfialakítás díját kaptam, és még vagy hat díjat elnyertünk. Felszabadultan telt az idő, megnéztük együtt az ottani tereket, padokat, és így értünk vissza Szegedre. (Mosolyog.) A színművészetire nagy nehezen vettek fel, két év katonaság után, és akkor képeslapot írtam Tiszecker Lajosnak, közöltem, hogy Gizit is felvették, összeházasodunk, és lehetne esetleg egy közös szobánk. Jóváhagyták.

 

– Egyszerre kezdték a színművészetit?

 

F. G.: – Nem, Tibor egy évet nélkülem járt oda, mert én négyszer felvételiztem, mire felvettek, nem adták olcsón. (Nevet.) Úgyhogy egy évvel alatta jártam.

 

R. T.: – A folytatás nagyon nehéz volt főiskola után, mert én lekerültem Szolnokra. Székely Gábor annyira környékezett, hogy harmadszor már csak annyit kérdeztem, hol írjam alá. Eredetileg arra vártam, hogy Vámos László tanár úr hív majd az Operettszínházba, meg is beszéltük, de aztán szólt, hogy leégett a szenespince, nem tud szerződéseket kötni. Amikor meg hívott, hogy mehetek, én mondtam, hogy már aláírtam Szolnokra. Előszerződést kötöttünk azért a következő évre az Operettbe.

 

 

F. G.: – Amikor Tibor visszajött Pestre, addigra én végeztem, elhívtak Kaposvárra. Nem maradt más erre a két évre, mint a telefon meg az ingázás. Na nem mobiltelefon és autó, hanem a sarki fülke és a vonat.

 

– A megoldás végül Szeged lett. Miért pont Szeged? Úgy fogalmaz a filmben, hogy bekéredzkedtek a szegedi színházba.

 

F. G.: – Családot szerettünk volna, és itt éltek a szüleink. Nagy boldogságot jelentett, mert itt született meg Rita lányunk, majd vele együtt elköltöztünk Zalaegerszegre Ruszt József hívására, megalapítani az ottani új színházat.

 

R. T.: – Nem volt egyszerű az sem, mert Gizi aggódott az utolsó pillanatig, hogy mi lesz a gyerekkel. Mondtam, hogy nem tehetjük meg, hogy ha elígérkeztünk valakinek, az utolsó pillanatban meghátrálunk. Így nekivágtunk.

 

F. G.: – Én sosem a bátorságomról voltam híres, szóval megijedtem. Aztán egyáltalán nem bántam meg, gyönyörű nyolc évet töltöttünk ott minden tekintetben. Csodálatos szerepeket játszottam, és ott született meg Máté, Rita ott kezdett iskolába járni. Csodálatos nénit kaptunk bébiszitternek, aki tökéletesen beilleszkedett a családba, imádta a gyerekeket, a gyerekek is őt. Mivel tudtam, hogy otthon minden rendben van, így könnyebb volt dolgozni, és jöttek a nagyobbnál nagyobb szerepek, egy évadban nyolc bemutató. Minden szabadidőnket együtt töltöttük, kirándultunk rengeteget.

 

– Mégis visszatértek Szegedre. Kinek a hívására?

 

F. G.: – Szeged hívására. Vágytunk vissza, és amikor az első alkalom adódott, jöttünk.

 

R. T.: – Úgy emlékszem, Korcsmáros Gyuri szólt, hogy hívna egy gyerekszereplőt, Rácz Rita nevűt, két kísérővel, mi voltunk a kísérők. Kiderült, hogy az Annie című musicalt akarta, ami végül elmaradt, Rita így abban nem énekelt, de a két kísérője maradt.

 

– Akkor visszaköltöztek, és ugyanott laknak azóta is?

 

R. T.: – Igen, visszaköltöztünk Szegedre, de városon belül évente költöztünk, végül szétváltunk. Fiunk, Máté hegedülni akart, előbb a kecskeméti Kodály Intézetbe, majd Győrbe, onnan Londonba, Madridba ment. Most Tenerifén él, és óriáshajókon koncertezik a flamencotáncos menyasszonyával.

 

 

F. G.: – Nagyon szeretik és nagyon jól is csinálják azt, amit csinálnak, olyan édesek, hogy többször meghívtak, és megnézhettük őket egy-egy ilyen úton. Rita lányunk operaénekes, nála két unokánk van. Ha operettet, musicalt, prózai szerepet játszott, éjjel még előadás után is mindent igyekeztem neki megmutatni, megtanítani, átadni. Azt hiszem, ez a szülő dolga, hogy biztassa a gyerekét, ott álljon mögötte, mint egy bástya.

 

R. T.: – Én keményebb voltam. Rita végül az éneklést választotta, amit kicsi gyerek kora óta szeret és csinál, amióta pedig Marton Éva felfigyelt rá, mert hallotta a Simándy Énekversenyen, nagyon komolyan elkezdett énekelni. Állandóan cikiztem, hogy ezt vagy azt másképp kell csinálni. Pár éve viszont, amikor az Operaházban megnéztem a Gildában, azt mondtam, itt most kész, nem tudok mit mondani, ez a csúcs.

 

– Ez kollégákkal is így működik? Szoktak segítséget kérni Önöktől?

 

F. G.: – Segítek szívesen, ha megkérnek rá.

 

R. T.: – Én nem bírom ki, nagyon sokszor szólok, ha valami komoly problémát látok, főleg a hangsúlyozást. Mert a Radnótiban én voltam az első, aki 1966-ban Csongrád megyéből első voltam a legelső Szép magyar beszéd versenyen. Aztán Montágh Imre tanított a főiskolán, és úgy érzem, ezt mindenkinek át kell adnom.

 

– Tiborról köztudott, hogy nagy színháztörténeti gyűjteményt őriz és gyarapít.

 

R. T.: – Édesanyám tette el az első szerepléseimről az újságokat, plakátokat, hogy majd emlékezhessek rájuk. Később a család történetéhez tartozó fotókat, színházi tárgyakat, régi pénzeket is félretettem, amik nekem a kötődésük miatt értékesek. Mindennek a történetét tudom.

 

– Mivel tartják magukat ennyire jó fizikai és szellemi kondícióban?

 

F. G.: – A színház konzervál, eleve fitten tart, mellette azért jógázok, úszok, nagyon szeretek utazni, kirándulni, meg hát itt vannak a gyerekek, unokák, velük tömény boldogság minden nap. Korábban gyorsabban tanultam; monodrámákat is játszottam, ahol még a partner sem segít, ez a legnagyobb kihívás, nagyon szeretem. Most már valamivel több időre van szükség a tanuláshoz, a lényeg a koncentráció.

 

R. T.: – Könyörgöm, ha egy évadban nyolc-tíz bemutató van, akkor egy hónapban nyolcvan oldalt meg kell tanulni. Egy éjszaka nyolc-tíz oldalt tanulok meg, arra aludnom kell, hogy rögzüljön. Mozgásnak focizok a szegedi iskolaigazgatók és baráti körük csapatában, és mert korábban gyerekszínházat is csináltam a Tábor utcában, igazgatóként is elfogadnak. (Nevet.)

 

– Miben láthatjuk Önöket a kezdődő évadban?

 

F. G.: – Orbánnét fogom játszani a Macskajátékban, a bemutató október 21-én lesz. Tovább játsszuk a Mária országát, a Leonce és Lénát, lesz még szerepem az Élve elégetve című, boszorkányperről szóló darabban is, és házasságközvetítőként a Hegedűs a háztetőnben.

 

R. T.: – Visszük tovább a Padlást, annyit tudok, hogy én is játszom a boszorkányos darabban, és a rabbit alakítom a Hegedűs a háztetőnben. Eléggé bajban vagyok vele, mert nézzem rám, ilyen fejjel? (Nevet.)

 

– Meddig lehet színpadra állni?

 

F. G.: – Ameddig bírjuk erővel meg aggyal.

 

R. T.: – Ameddig érzi magában az ember, hogy jó játszani. Abban a pillanatban, amikor azt érzi, hogy sok, abba kell hagyni.

 

F. G.: – Ezt én nem tudom magamról elképzelni.

 

R. T.: – Amikor énekeltük és táncoltuk együtt a Bál a Savoyban revüoperettben, hogy „Kicsike, vigyázzon, egyszer nagymama lesz!” el sem tudtuk képzelni, hogy valóban bekövetkezik. Mert annyit dolgoztunk, hogy észre sem vettük az idő múlását.

 

F.G.: – Olvastam valahol, hogy „amikor elszörnyedtem, milyen gyorsan eltelt egy nap, rájöttem, hogy ez az élet volt”.