Ezen a napon is keresztbe kasul bejártam a fesztivál területét, bár, ha jobban belegondolok, a bp Nagyszínpadhoz most kivételesen nem jutottam el. Beérve az SZTE Színpadon már Szabó Balázs Bandája játszott, messziről is láttam, hogy nagy népszerűségnek örvendett, és néhány sort én is kihallottam, amíg a Hajógyár Petőfi Színpad felé sodródtam a tömeggel. Aztán a Casablancánál fordultam vissza, ahol már ment a Szeged TV élő közvetítése a kihelyezett stúdióból, éppen Pásztor Annával folyt a beszélgetés.

A Tisza felőli oldalon sétáltam tovább, ahol eddig mindig csak futólag néztem körül, de most egy kicsit jobban szemügyre vettem az ottani standokat is. Az egyik sátorban vérremenő csocsómeccset játszottak, mellette kígyózott a sor az ázsiai levesező bódénál, és volt, aki csak egy gyors képre állt meg a fűben álló szobroknál. A Borsodi Nagyszínpadnál addigra befejeződött a Follow the Flow, és mindenki ment, hogy becsatlakozzon valamelyik DJ bulijába például az Aldis vagy a Ballantine’s sátorban.

Nézelődtem kicsit, hogy merre milyen program van, de nem akartam túl messzire menni, mert már szépen gyűlt a tömeg, aki Alle Farbent várta. Őszintén bevallom, hogy nekem nem igazán volt ismerős a neve, ám mivel ő szolgáltatta a Borsodi Nagyszínpad finálékoncertjét, nyilván kíváncsi voltam. Aztán persze kiderült, hogy csak névről nem volt ismerős, egy-két számát én is szinte kívülről tudtam, amiket korábban a rádióból hallottam. Először csak dokumentációs jelleggel ténferegtem a nézőtéren, aztán kezdett egyre jobban bevonni a hangulat. (Ehhez jócskán hozzájárult, hogy sikerült letáboroznom a mélynyomó szomszédságában, ami zsigeri élményt jelentett, de azért később inkább messzebbről élveztem tovább a műsort.) A koncerten kezdettől vibrált a levegő, az óriási közönség egyszerre ugrált a nézőtéren, és ezt csak fokozta az egyik pillanatról a másikra nyakunkba hulló girlandeső.

Lassacskán mi is összeszedtük egymást a társasággal a nézőtér forgatagában, és együtt ugráltuk és táncoltuk végig az egészet. A szervezők tényleg mindent bevetettek, hogy fokozzák a hangulatot, volt ott gőz- és tűzágyú, csillámló konfettifelhő és még egy kör színes girland. Nekem a stroboszkóp kicsit sok volt, így, hogy nem egy helyben álltam, hanem táncoltam, volt már egy pont, ahol azt éreztem, hogy ha nem csukom be a szemem, akkor vagy elájulok, vagy epilepsziás rohamot kapok. Szerencsére ez nem végig volt így, úgyhogy végeredményben nem rontott az élményen. Viszont muszáj kiemelnem, hogy a hihetetlen effektek és lehengerlő előadás mellett a közönségkedvenc egyértelműen az első sorban csápoló szépkorú néni volt. A színpad melletti két óriási kivetítő időről időre a közönség sorait pásztázta, és láthatóan az operatőr is odavolt ezért a nem mindennapi látványért, mert rendszeresen vissza-visszatért a nénire, a bulizók legnagyobb örömére. Kétségkívül az egyik, ha nem a legösszetettebb és leghangulatosabb performansz volt azok közül, amiket eddig láttam.

Kellett egy kis regenerálódás a nagy pörgés után, ezért jártunk egyet az SZTE Színpad felé, ahol éppen a Vad Fruttik volt műsoron. Kisétáltunk a Tisza-partra is, üldögéltek néhányan a fűben, valószínűleg szintén szusszanva egyet a következő program előtt. Hallottuk viszont, hogy a Borsodi Malátabárban milyen jó zenék mennek, ezért még oda is becsatlakoztunk egy időre, ami nagyon megérte. A repertoárért Revolution felelt, és mindent elmondott a buliról, hogy milyen rövid idő alatt mekkora embertömeg gyűlt a sátorba és köré. (Valljuk be, kit tud ellenállni egy jó NSYNC-nek?) Már jócskán fél kettő, és végtelen mennyiségű tánc után már kezdtünk fáradni, így még kicsit leültünk a BorRétnél, de nem sokkal később elindultunk haza.