Belülről így néz ki az orosz–ukrán háború – Bak Róbert ajánlja Szergej Geraszimov Harkivi napló című kötetét

Ha csak a téma fontosságát vennénk figyelembe, akkor azt hiszem, keresve sem találnánk kiemelkedőbb és figyelemreméltóbb művet, mint a nálunk totálisan ismeretlen ukrán sci-fi és fantasy író, Szergej Geraszimov háborús naplóját, ami az orosz–ukrán háború első két hónapjáról tudósít minket, ám a Harkivi napló szerencsére nem csak fontos kordokumentum, hanem többek között elgondolkodtató esszék gyűjteménye is.
Bak Róbert

2022. július 16. 11:12

Belülről így néz ki az orosz–ukrán
háború – Bak Róbert ajánlja Szergej Geraszimov Harkivi napló
című kötetét

Ez a nem túl vaskos kötet nem csak villámgyorsan keletkezett (a már fent említett két hónap alatt, bármiféle utólagos szerkesztés nélkül), de villámgyorsan is került hazai forgalomba, hiszen a témája talán a XXI. század egyik legfőbb fordulópontja is lehet. Mert ahogy a szerző is megfogalmazza személyes naplójában:

 

„Jelenleg annak a lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a világtörténelem 2022-ben véget ér.”

 

Az egyébként oly sok ukránhoz hasonlóan orosz anyanyelvű Geraszimov szövegén természetesen érződnek a keletkezési körülmények (a napi néhány percnyi szabad idő a bombázások szüneteiben, a gyakori áramszünetek miatt újra és újra elveszített szövegrészletek, a harci cselekmények miatti hol depresszív, hol vidámabb hangulatok), így egyáltalán nem várhatunk el egy hibáktól mentes, tökéletes alkotást, ám a Harkivi napló ezzel együtt is első kézből mutatja meg nekünk, szomszédoknak, hogy miként is szembesültek Putyin háborújával a megtámadott ukrán civilek.

 

A lassan nyugdíjaskorú szerző meglehetősen furcsa nézőpontot választott, hiszen nemcsak végig kerüli a tágasabb perspektívákat, de még a vele együtt élő felesége és lánya is perifériára szorul az átélt események hatására. Így nem marad más, mint önmaga egy igen furcsa háború poklában. Egy olyan háborúban, amit az első pillanatokban még el sem akartak hinni (bombák hullanak, de nem történhetett semmi, hiszen nem ír róla az internet), aztán az első rémület és túlkapások után (például egyes fosztogatók oszlophoz kötözése a –20 C fokos hidegben) jönnek a szép lassan megszokottá váló háborús mindennapok (az esetenként több órás várakozás a gyógyszertárak vagy az ételosztó központok előtt, majd szinte teljességgel nyugodt kertészkedés tüzérségi támadás idején).

 

 

Geraszimov naplójának egyik legfőbb erőssége, hogy nemcsak képes bemutatni a háború egy igen-igen szűk szeletének menetét (az első napokban betörő gyanútlan és szervezetlen orosz csapatok totális megsemmisítését, az ezután következő, főleg civileket sújtó tüzérségi támadásokat és látványos légiharcokat, majd a támadók lassú visszaszorítását), de azt is, hogy miként alakult az ukrán közvélemény (érdekes módon például visszaszorultak a korábban meglévő nacionalista szólamok), és közben szerencsére nem igazán válik részrehajlóvá sem („Ez a könyv nem vád, és nem vallomás”), elismerve az ukránok több korábban elkövetett hibáját is.

 

Ezeken kívül a Bartók Imre által fordított kötet tele van ragyogó esszébetétekkel is, amelyek többek között az ukrán és orosz nemzetek közötti kötelékekről, a XX. századi közös történelemről, vagy a propagandáról közöl roppant fontos és elgondolkodtató dolgokat.

 

„Mostanra közhellyé vált Ukrajnában a putyinista propagandát a goebbelsihez hasonlítani, de pszichológiai szempontból jelentős különbségek vannak a kettő között. Goebbels sosem mondta, hogy a zsidók saját magukat küldenék haláltáborokba, és saját magukat készülnének kiirtani. Ez elég furcsán is vette volna ki magát. Ezzel szemben az orosz propagandisták azt sulykolják, hogy az ukránok bombázzák Mariupolt, és ők igyekeznek eltörölni a saját városukat a föld színéről, a benne élő több százezer civillel egyetemben. Egy nő felhívja a moszkvai rokonát, és elküldi neki a pusztításról készült felvételeket, a moszkvai rokon azonban csak annyit felel, hogy mi magunk pusztítjuk a saját épületeinket.”

 

Azt hiszem, a Harkivi naplót minél szélesebb tömegeknek kellene olvasniuk, különösen egy olyan országban, ahol nap mint nap találkozhatunk a legalávalóbb orosz propagandával gyakorlatilag az élet bármely területén, mert már sokan elfelejtették, hogy bizony nekünk is meg kellett tapasztalni, milyen volt az, amikor egy birodalmi ábrándokat dédelgető diktátor „nácikra” vadászott Budapest utcáin...

Címlapon

mutasd mind