Szirtes Edina Mókus: Kíváncsi vagyok, mi lesz januártól a kultúrával. Nem adom fel, állok elébe, úgy fogunk játszani, ahogy megengedik a körülmények

A Túlsó part – Ki viszi át? címmel láthatja a közönség október 17. hétfő 19 órakor a REÖK-ben Szirtes Edina Mókus és Vecsei H. Miklós színpadi találkozását. A zenés estet az egyetemi őszi kulturális fesztivál programsorozatában rendezik meg. Szirtes Edina Mókus Erkel Ferenc-díjas hegedűművész, zeneszerzővel beszélgettünk. A Szegedi Tükör interjúja.
Dombai Tünde

2022. október 15. 11:27

Szirtes Edina Mókus: Kíváncsi
vagyok, mi lesz januártól a kultúrával. Nem adom fel, állok
elébe, úgy fogunk játszani, ahogy megengedik a körülmények

– Klára szerepel az ímélcímében. Ez is szegedi eredetű gyerekkori becenév? Lehetne a neve a Mókus helyett akár Szirtes Edina Klára is?

 

– (Nevet.) Igen, a Mókust a kollégiumban kaptam a lányoktól, a Klárikát vagy a Fannit a Fabula Rasa zenekar tagjaitól. Ez volt az első zenekarom, Szegeden alapítottuk a barátaimmal közösen.

 

– Nagyon korán, tizenhárom évesen felvették a konzervatóriumba a tehetségének köszönhetően.

 

– Szecsődi Feri bácsi volt a mesterem, az intézmény akkor még a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémiának volt a szegedi konzervatóriuma. A közismereti tárgyakat a kettes gyakorlóban tanultam, onnan mentem tovább a Tömörkény-gimnáziumba, fantasztikus volt ugyanolyan érdeklődésű közegben cseperedni.

 

 

– Családi örökség a zene szeretete?

 

– Abszolút szerencse, gyerekkorom óta tudtam, mit szeretnék nem is volt kérdés. Egy dolog jutott csak eszembe ezen kívül, nem tudom, miért, mégpedig hogy ötvösművész legyek. Pedig nem is hordok ékszert, de vonzott, vonz a mai napig is a drágakövek csiszolása, az alkotás része. A zene viszont teljesen elragadott, kezdettől zeneszerző és karmester akartam lenni. Így kerültem be először a kecskeméti Kodály-iskolába és onnan Szegedre. Olyan tanáraim voltak, mint Rozgonyi Éva néni, akinek a kórusában nagyon sokáig énekeltem. Ez több volt, mint egy hangszeren megtanulni, és ezért borzasztó hálás vagyok. Nehezebb a mai gyerekeknek, mert annyira szerteágazó ma minden. Bár így visszanézve, ha muzsikus, ha énekes, ha előadóművész valaki, akkor is egész életében keresni fog, csak legalább egy művészeti ágon belül. Hiszen jön a kérdés, hogy népzene vagy dzsessz, mind lenyűgöző, hová is tegyem le a voksom, hát leginkább a szépség és az igazság mellé.

 

– A szülei voltak ilyen muzikálisak?

 

– A nagymamám nagyon szépen énekelt, teljes odaadással, még alkalom sem kellett neki hozzá, hogy az ebédlőasztal körül egyszer csak elénekeljen egy versikét. A zenét leginkább magamnak köszönhetem, kiskoromban elhatároztam, hogy hegedülni akarok és a szüleim elvittek a Kodály-iskolába.

 

– Miért éppen a hegedű?

 

– Varázslatos, aki gyerekkorában erre adta a szívét, a fejét, a lelkét, azt megigézi és nem hiszem, hogy valaha elereszti. Soha nem lehet megunni, létezik az a vágy és az a kifinomultság, hogy különböző hangszíneket, érzéseket játsszunk, és a közönséget is ugyanígy lenyűgözi, még ha nem is tudnak hangszeren játszani.

 

 

– Régóta versekkel társítja a zenét. Ez hogyan jött?

 

– Ennek a forrása, hogy a Tömörkény Gimnáziumban Zsélyi Ildikó tanárnő, akit a legnagyobb szeretettel őrzök a szívemben, úgy tanította a verseket, hogy ez olyan varázslat, amit ha beteszünk a szívünkbe és a lelkünkbe, ezzel válunk valamilyen emberré, mert utat mutat, magyarázatot ad arra, amit mi átlagemberek csak érzünk, de nem tudunk szavakba önteni és ezzel rabul ejt. József Attila Akkor című verse volt az első, akit megzenésítettem, elindultam vele Szegeden a Ki mit tud?-on és volt is visszhangja. Tudtam, hogy ezeket a gondolatokat akarom elmondani, de nem énekes akartam lenni, hanem beszélni akartam, és ha már megszólalok, akkor ebben a formában. Nemrég találtam rá József Attila Mámor című versének az első soraira: „Szeretném felverni lelkem dalával /A szomorúk szivét, a világot.” Nem akartam elhinni, hogy kaptam egy olyan utat, medret, ahová ha csak ezt az egy gondolatot viszem magammal, akkor is egy teljességet élhetek meg. Így éreztem Nagy László Ki viszi át a szerelmet? versével is, nem a szerelem a lényeg, hanem hogy ki viszi át fogában tartva a túlsó partra. Ezért is lett ez az estünk címe, hiszen nem csak a szerelem van bajban, hanem az emberiség és olyan értékek, mint a becsület, a kitartás és az egymásra figyelés. Mert az Ember, így nagybetűvel – legalábbis én így tanultam a szüleimtől, a tanáraimtól –, becsületes, tiszta, nyitott lény, és ennek a végtelenségéig kellene eljutnunk, ha fogcsikorogva is, beleszakadva, átégve, belekiabálva, hogy márpedig át kell vinnünk, kapaszkodjunk össze és úgy menjünk, de vigyük át ezeket az értékeket, mert nagyon nagy baj van.

 

– Hogyan találtak egymásra Vecsei H. Miklóssal színművésszel?

 

– Nagyon szerencsés találkozás volt. Sokszor játszottam korábban együtt költőkkel, Lackfi Jánossal, Laár Andrással, Szabó T. Annával. És egyszer Seres Tamás rendező, dramaturg barátom jóvoltából ott volt Vecsei H. Miklós is, tette a dolgát és valahogy minden egyértelművé vált. Legutóbb Kolozsváron játszottunk együtt, nagyon sokan eljöttek, idősek és gyerekek is, ott sírtunk együtt, ez olyan ajándék volt, amit nem lehet elmagyarázni, át kell élni. A versek csodaszépek, nem annyira kortárs, mint inkább ismert költeményekből áll az est. A műsorunk lényege: szabadság, szerelem, költészet, szív, isten, hit, barátság, bátorság, álom, elmúlás, születés, csoda. Minden egyes szó önmagában elég. Miklós mondja a verseket, én éneklem.

 

– Mivel érkezik legközelebb Szegedre?

 

– Sokminden van a naptáramban év végéig, de egyik sem szegedi program. Kíváncsi vagyok viszont, mi lesz januártól a kultúrával, a mi megszállottságunkkal. Nem adom fel, nem keserűséggel, hanem bizalommal állok elébe. Úgy fogunk játszani, ahogy megengedik a körülmények.

Címlapon

mutasd mind