Tajtékos napok – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. augusztus 17. 12:56

Tajtékos napok – Sinkovics Gábor
jegyzete

Chloé és Colin

„Az élet olyan, hogy kiröhögöd a halált és belehalsz a röhögésbe...”

 

Boris Vian

 

Hogy vagy, L.?

Már régen beszéltünk. Réges-régen. Valahogy elsodort bennünket egymástól az élet. És csak sodródunk, sodródunk és már távcsővel sem látjuk a másikat. Hogy miért alakult így, az önmagában is tragédia – két jókedvű férfi ahogy egymás vállát fogva átsétál a legszebb, legizgalmasabb, legsűrűbb évein, felhörpintve és megbámulva ezt azt. Filozofikus mélységű mondatokkal megajándékozva a másikat. Stadion lépcsőjén állva, kórusban üvölteni, hogy hajrá, hajrá, aranylábú gyerekek! És lehiggadva, házasságot kötve egy nővel, és a szerelem, az összetartozás ígéretével is egymást bátorítva, vállt vállnak vetve.

 

Valahogy így voltunk egymással, L.

Figyeltünk a másikra. Megosztottuk mindazt, amit a hétköznapok, vagy a vérbő hétvégék tálcán kínáltak nekünk: beleharapva a lédús, zamatos gyümölcsbe.

 

Mert szerettük a finomat, a különlegeset.

 

Szerettük az élet ízét.

 

És összekacsintottunk ahogy férfiak szoktak, sármosnak hittük magunkat, igazi hódítónak, mintha Delon meg Belmondo lennénk. Milyen jó volt álmodozni! Kergetni mindazt, ami ott lapult bennünk. A vágyakozás erősebb volt mindennél.

 

De az embert lelassítja az idő.

 

Nyugodtabbá, megfontoltabbá teszi, és már nem vágyik a ricsajra, a tömegre. A vadász pedig egyszer csak leteszi a puskát, még ha nem is szögre akasztja, de megtisztítva, biztos helyre rakja, mint egy tovaszállt, hátrahagyott korszak jelképét.

 

Szeretni, kitartani egy nő mellett.

 

Nehéz sport igaz, L.?

Persze nektek, konzervatívoknak ez olyan, mint az egyszeregy. Vagy a kétszerkettő, ami néha öt. Tudod, emlékezned kell rá. Voltál egyszer nálunk az épp aktuális szeretőddel. Nem a feleségeddel, akivel pontosan tudod, milyen jóban voltunk, hanem egy kalanddal. És mi nevettünk kínosan azon a bulin, próbáltuk a macsós oldalát nézni a tevékenységednek, ha szabad ezt az idióta kifejezést használnom.

 

Mit jelent konzervatívnak lenni, L.?

Ha még beszélnénk, ha nem tűntünk volna el nagyjából öt-hat éve egymás életéből most megint megkérdezném tőled, mitől vagytok ti konzervatívak? És miért emlegetitek olyan büszkén ezt a szót. Templomba jártok. Tudom, te is vasárnap délelőttönként ott álltál, vagy még ma is ott állsz rendszeresen a misén. Elég ennyi? Elég a bűnbánatos kép, a pap prédikációja közben? Vagy meggyónod, ugye? Hogyan fogalmazol: atyám, már megint félredugtam...

 

Valahogy így.

 

Azért jutottál eszembe, L., mert láttam, hogy a fészbukon írtál hőn szeretett vezérednek. Gratuláltál neki a dallasi beszédéhez. Gratuláltál, amiért telt ház, vagy néhány tucat (politikai hovatartozástól függően válassza ki mindenki a helyes választ) elmondta a magáét a Magyarországról tökéletesen képben lévő, az itteni viszonyokat ismerő helyi atyafiaknak.

 

A konzervatívoknak.

Ők sem dugnak félre. Ők sem használnak kábítószert, ők is azt emlegetik nap mint nap, hogy Isten, haza, család. Milyen jól hangzik. Csak ez már a XXI. század, L. Itt hűségesnek lenni bármilyen elvhez valóban embert próbáló feladat. A konzervatív férfit ugyanúgy elcsábíthatják a munkahelyén, a közértben, a parkban, mint a folyamatosan tivornyázó, hangosan kurjongató, kokaint felszippantó, kurvázó, vagy épp csatakbuzi, kígyóvállú, hazátlan, hazaellenes liberálist.

 

Mert az élet már csak ilyen.

 

Emberek vagyunk, gyarlóak, akik bármikor elcsábulhatnak. Így vagy úgy. Hatalomtól, pénztől, két telt műcicitől, formás, gömbölyű fenéktől. Csak ezt fel kellene vállalni, és nem hazugságban, hamis ideológiák szerint élni. Egyébként kíváncsi lennék most hogyan magyarázod szeretett kormányod zuhanórepülését. Nem a népszerűségükre gondolok, mert azt magyar ember már leszarja. Hogy melyik közvélemény-kutató mit ír róluk, kit érdekel. Én a cselekedeteikről, a létezésükről beszélek, mert meg vannak zavarodva a fiúk, L., ha elismered, ha nem. Csak kapkodnak, vagdalkoznak, magyarázkodnak, és egyre inkább megrémülnek saját maguktól.

 

A tehetetlenségüktől.

 

Ennyibe került a választási győzelem.

 

A hit elvesztésébe.

 

A hit és a remény elvesztésébe.

 

Mert az ország fele valóban hitt bennük, hogy majd megvédik őket, majd gondoskodnak róluk, mint Kádár apánk. Látod, L., újra meg újra Kádár szürreális énje jelenik meg a háttérben, ahogy Orbán Viktorról írnak és beszélnek. Csakhogy Orbán gyenge hasonmása Kádárnak. Gyenge és hamis. Mert Kádár az oroszok kiszolgálója krumplilevesről papolt, és valóban krumplilevest zabált. Az Orbán család inkább a homárt és a kaviárt szereti, merthogy a milliárdokból csak kijön egy ilyen modern menü. Mit mondasz most, L. a rezsipánikkal küzdő ismerőseidnek, a katából kiebrudalt barátaidnak, mivel magyarázod, hogy rájuk szakad az ég? Hogy egyik pillanatról a másikra megélhetési gondokkal küzdenek majd, és ez nem valami baloldali, komcsi vagy libsi vészharangkongatás, hanem maga a valóság. A valóság 2022 Magyarországán. Hogy a hazugság korszaka véget ért. Mehettek ti havonta kétszer békemenettel végig a városon, az országon, majd traktorral tüntető gazdák, kerékpárral hidat lezáró melósok és saját tanáraik béréért utcára vonuló diákok zárják el az utatokat.

 

Magyar a magyar elől.

 

Magyar a magyar ellen.

 

Tudod, L. sok gyalázatos dolog mellett ez az, ami megbocsáthatatlan, a te imádott kormányod cselekedetei közül. A folyamatos gyűlöletkeltés, idióta, seggnyaló, megmondóemberek ahelyett hogy kussolnának, még tovább hergelik a népet. A népet, amelyről lerohad a klottgatya a kibírhatatlan hőségben, amely most tűzifa után rohangál, könyvelőt kerget, számol, oszt, szoroz és kétségbeesve keresi a jövőképet. De ilyenkor sem hallgat el a gyalázkodó kórus.

 

Pedig jobb lenne a csönd.

 

A szégyenkezés csöndje.

 

De te, L. büszkén hirdeted, hogy a fél ország miniszterelnöke, a te vezéred immár beszédet mond Amerikában, hogy rá figyel a világ. Hogy előbb-utóbb ő lesz Európa szellemi vezére. Az őszinte, a kikezdhetetlen, a hiteles, a korrupcióellenes, a szegény.

 

Nem röhögtök ezen, L.?

Nem röhögtök a főispán szó hallatán? Vagy mit szóltok, amikor néhány lesifotón a gázszerelő szája lendül csókra a szerelmes, egyszerűséget és intellektust kedvelő Andika orcája felé? A gázszerelő is konzervatív, ugye? Meg a milliárdjai is azok.

 

Hogy számoltok el a lelkiismeretetekkel te és az országot, a népet egyre kilátástalanabb helyzetbe sodró vezéreitek?

 

Azt gondoljátok, hogy az egyház és a vallás mögé bújva hitelessé váltok? Hogy a Duna TV-n vasárnap délelőttönként hosszú órákon át vallási műsorokat sugároznak, azzal majd nevelik az ifjúságot. Megsúgom, az ifjúság nem néz tévét. És szarik a ti vezéretekre, meg a kamu fajelmélkedő össze-vissza beszédeire. Élni akarnak, sűrűn, izgalmasan, szerelemmel telve. Úgy mint te meg én annak idején.

 

Látom, már unokáid is vannak. Vigyázz rájuk! Neveld őket konzervatív, keresztény módon, de ha majd megéred és serdülők lesznek a fiúk, azért súgd oda nekik: sok szép lány van, ne kapkodd el!

 

Messze kerültünk egymástól, L. Miközben a világ felfordult, már-már felizzott körülöttünk, csak keressük a helyünket. És olyanok vagyunk, mint Chloe és Colin a zseniális Boris Vian-regény hősei, akik kilépvén az ifjúkor felszabadultságából, megpróbálják megtanulni milyen is felnőttnek lenni. A tajtékos napok felzabálják a boldogságmorzsáinkat.

 

De a nők szépek, a papok gyönyörűen beszélnek, a házasság pedig egy konzervatív férfi útja.

 

És közben az a néhány ösvény, amely félrevisz, csak a te titkod.

 

A néhány ösvény, amely félreviszi ezt a szerencsétlen sorsú népet, viszont már nem is annyira titok.

 

Az egyre hangosabb és hangosabb valóság.