Türelemjáték – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. november 30. 16:33

Türelemjáték – Sinkovics Gábor
jegyzete

„Óvakodj a türelmes ember haragjától!”

 

John Dryden

 

Elég lesz, főnök?

A férfi belenézett a gödörbe, és azt gondolta igen, ez már elég mély. Jöhet majd a sakál, vagy ki tudja milyen állat, aztán kaparhatja, nem ér le a végére. Jó lesz ez a kutyának. Nyugalmat talál itt a kert végében. Nem sokkal korábban ment el az állatorvos, idős, fáradt arcú, nyúzott tekintetű hölgy. Szenvtelenül, már-már érzelemmentesen tette a dolgát, amikor beadta az utolsó injekciót. A legeslegutolsót. Az útravalót, valahová a semmibe. A kutya már hónapok óta szenvedett, hátsó két lába lebénult, talán egy rossz mozdulat, a röntgen alatt, kiszolgáltatva, talán egy rossz mozdulat az orvostól, aki épp azt vizsgálta, hogy miért sántít. Onnantól kezdve csak az első két lábát használta, és kúszott, kúszott, mintha csak utol akarná érni korábbi önmagát. Korábbi önmagát, aki futott, nyargalászott be a Dunába, be a Balatonba, és azt gondolta, ez így lesz míg világ a világ.

 

A férfi és a párja képtelenek voltak elengedni a lebénult állatot. Ápolták, babusgatták, simogatták, és látták a szemén, mennyire hálás. A férfi a közelmúltban bement valakihez a kórházba, egy ismerőse feküdt ott, magas lázzal, meglehetősen rossz állapotban. Többször is meglátogatta, amikor valamelyest jobban lett, azt kérdezte tőle: mennyire borzalmas itt lenni kiszolgáltatva, riadtan, bizonytalanságban, amikor azt sem lehet tudni mi a baj, mi a diagnózis. És az ismerőse azt válaszolta, ezt is meg lehet szokni, hogy az ember enged és enged a vágyaiból, és már beéri azzal is, amit kap, ami maradt neki. De... Pontosan a szomszéd ágyra mutatott, ezt a hölgyet nézd meg – folytatta. A férfi egy idős nőt látott. Becsukott szemmel, mozdulatlanul feküdt, és megtudta róla, az ismerősétől, hogy hónapok óta itt van. Hogy már nem képes kikelni az ágyból, mert a teste nem engedi. De a hölgy néhány pillanattal később felriadt és szinte nevetve, jókedvűen szólt az ápolónak, hogy szomjas. Még viccelődött is vele.

 

Meddig megyünk el az élni akarásért folytatott harcban?

Mi az a pont, amikor már azt mondjuk, elég, ennek így semmi értelme?

A kórházi szoba látványa sokkolta a férfit. Afféle elfekvő volt ez, „halálraítélt” emberekkel, akinek a többsége arra várt, hogy véget érjen a szenvedése. A férfi lopva nézte az ápolókat is, volt közöttük férfi, aki mintha valami showman lenne, mintha az lenne a dolga, hogy életet vigyen a halál előszobájába. Fáradtak voltak, fáradtak és nyűgösek. Hihetetlen akaraterő, elhivatottság, és jó adag közömbösség kell ehhez a munkához. Máskülönben nem lehet bírni.

 

Betemethetjük, főnök? Elbúcsúzott tőle?

A férfi nézte a kutya arcát, hallotta a halk nyögéseit, látta, hogy elszáll belőle az élet. Legszívesebben kiabált volna, hogy állj, forgassuk vissza az idő kerekét, hiszen néhány éve még az ölébe ült, nyalogatta az arcát, és mindennél jobban szerette őt. Az állat mindennél jobban tud szeretni. Az embernél is sokkal jobban. A férfi nézte, ahogy a kemény, rögös agyag beborítja a mozdulatlan testet. És az jutott eszébe, milyen hihetetlen türelemmel viselte a kutya a bénult lét sokkhatását. Milyen türelemmel mászott, kúszott odébb nap mint nap a kertben, csakhogy mutassa: ő még él, igenis él.

 

Türelemjáték ez az egész.

Nekünk, valamennyiünknek.

 

É lám, most még a miniszterelnök is türelmet kér tőlünk. Türelmet, belátást, csendet, beletörődést, együttérzést. Jó vicc. A férfi hangosan felnevetett amikor ezt olvasta, hogy ők harcolnak értünk, de értsük meg, ez most nehéz, ez most szinte lehetetlen. Mert Brüsszel, mert a háború, mert az energiaárak, mert az eső, mert a nap, mert a Gyurcsány, mert a Soros, mert az ukránok, mert az Isten haragja... És lám, most megint itt vagyunk egy domb tetején, amelyre nagy nehezen felmásztunk, felcaplattunk, s ahonnan olykor elégedetten néztünk szét. Láttunk sok szépet a világból, hogy aztán egyszer csak mintha valami kisebb földrengés rázta volna meg a környéket, kapaszkodnunk kellett és elkezdtünk gurulni le, le, egyre lejjebb. A világjárvány úgy bukkant elő, mint egy álarcos rabló, és mi menekültünk volna előle, magunkkal cipelve az értékeinket – az életünket, de nem volt hová futni. Aztán ez a háború, ami immár a hétköznapok része. A különböző hírműsorokban úgy beszélnek róla, mint az élet velejárójáról, közúti balesetről, szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról, bolti lopásokról. Már meg sem rázza az embert, ha valamelyik szétbombázott ukrán város képeit mutatják, a nagyszoba helyén nyílt kráterrel, a zokogó szeretteiket, otthonaikat elvesztő emberekkel.

 

Türelmesek vagyunk.

Türelemmel figyeljük a másik, a mások szenvedését.

 

Csak velünk ne legyen baj, ezt gondoljuk naivan. Most pedig azt mondta a miniszterelnök, hogy baj van. Még soha nem mondott ilyet. Akkor is rózsaszínű felhők keringtek a feje felett Felcsúton, vagy ott fent a várban, amikor valójában komor, sötét égboltot kellett volna látnunk. De eltűnt a rózsaszín, és talán eltűnt a narancssárga is, helyébe a szürke lépett – a szürkévé vált arc, amely megpróbálja megmagyarázni a lehetetlent. Legyetek türelmesek emberek, a jövő év borzalmas lesz, kilátástalan, hogy beledöglötök, szenvedtek majd, és menekülőutat kerestek folyamatosan. Ez volt annak az egyetlen szónak az üzenete. Baj van, a fülünkbe súgta, hogy készüljünk a legrosszabbra. Végre egy őszinte szó – gondolta a férfi, eddig hazudoztak, magyarázkodtak, és lám, eljött az idő, amikor a valóság elsöpör minden süket dumát. De mibe kapaszkodjunk?

 

A hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok immár kevés!

 

Abból nem lehet kenyeret, tejet, húst venni, cukrot sem, de azt azért, mert nem is lehet kapni, már lassan tejet sem. És jön a rezsiszámla, az egyre hidegebb, egyre undorítóbb idővel együtt, jön, és a pofánkba tolja a száraz tényeket. Számokat, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni – ha ennyi, akkor miért ennyi? És ha ennyi, akkor hogyan, miből fizessem be?

 

Sakk-matt, ezt gondolják most sokan, és lehúzzák a redőnyt, hogy az a kis meleg bent maradjon a lakásban. Bekapcsolják a tévét, mert a csönd ilyenkor ordít, és jobb elterelni a gondolatokat. De a tévé idegesítő műsorokat sugároz, bárhová is kapcsolnak. Híreket pedig nem szabad nézni, mert az valósággal sokkolja az embert. De ezek csak mondják a magukét, ahelyett hogy kussolnának, hiszen a nagy pénzszórás, a megvásárolt választás, a kiskirálykodás, a rongyrázás és a nagyképű ígéretek után dollárbaloldaloznak, micsoda hülye szó. Még akkor is, ha azok is lopnak, mindegyik lop, mi ebben a különleges? Lelepleznek bárkit is? Ugyan már, magukkal kellene kezdeni, a gázszerelő meggazdagodásával, a jachton ringatózó szűk elit luxuséletével. Dollárbaloldaloznak, és az ember szinte kiabálna neki: ezek legalább nem a mi pénzüket költik, nem úgy mint ti!

 

Kész vagyunk, főnök. Jó lesz így?

A férfi megrendülten állt a földkupac mellett, és kereste a kutyáját. Kereste az eltemetett állatot. A közös élményeket, az elmúlt kilenc év pillanatait, amikor szinte mindig ott volt a lábánál. Legyünk türelmesek. Majd elmúlik a fájdalom. Majd elmúlik az infláció, majd elmúlik a válság, majd elmúlik a járvány, minden elmúlik. Csak közben megöregedtünk, és már a Kádár-korszakban is türelmesek voltunk, már ott is ezt kérték tőlünk, hogy majd minden jóra fordul.

 

A férfi kifizette az árokásókat, megköszönte a segítségüket, aztán bement a házba. Egyedül volt, és szinte agyonnyomta a csend. Bekapcsolta a zenét, a The Smiths lemezét hallgatta valahonnan a nyolcvanas évekből. Becsukta a szemét, és látta magát hogy huszonévesen egy martinis üveggel a kezében önfeledten táncol egy lepukkant, félhomályos lakásban valamilyen házibulin. Akkor még türelmetlen volt, habzsolta volna az életet, annak minden percét, a nőket, a sikert, bármilyen sikert. Futott, rohant, hogy ne maradjon le semmiről. Most lassan, komótosan felöltözött. Már nem szeretett emberek közé menni, beült a kocsiba és elindult, hogy valamilyen vacsorát vegyen maguknak. Az első benzinkútnál egy vadonatúj tábla fogadta: „a termék nem elérhető” – nem volt benzin. A benzinkút dolgozója elnéző mosollyal mondta neki: uram, legyen türelmes, hamarosan megint lesz üzemanyag. A férfi hazagurult, aztán hátrament a kert végébe, a friss sírhoz, és meggyújtott egy mécsest. A kutyája csendben aludta örök álmát a földtakaró alatt – türelmesen az idők végezetéig.