Üdvözlet Magyarországon – Lakner Zoltán jegyzete

Mivel itt, a kormánykritikus oldalon most igazán ráérünk arra, hogy elgondolkodjunk a választási vereség okairól, gondoltam, ezen a héten ajánlok néhány olvasnivalót az érdeklődőknek.
Lakner Zoltán

2022. május 05. 11:25

Üdvözlet Magyarországon – Lakner
Zoltán jegyzete

Olyanokat, amelyek ezért vagy azért nagy hatással voltak rám az utóbbi években, és úgy érzem, segíthetnek valamennyit másoknak is abban, hogy legalább el tudjunk indulni.

 

Lehetőleg jó irányba.

Első körben tisztázni lenne érdemes legalább két kiindulópontot.

  • Az egyik az, hogy nem annyira április 3-át kell megérteni, hanem azt a rendszert, amely felépült tizenkét év leforgása alatt. Habár az ellenzéki kampányon nagyon is van mit kritizálni, maga az alaphelyzet több mint kampánykérdés: rendszerkérdés.
  • A másik az, hogy nem lehet mindenre rádobni a „néplélek” leplét, azt sugallva ezzel, hogy nincs is mit megérteni, a magyar ember „Kádár népe”, Orbán kell neki, ésatöbbi. Valójában sokkal mélyrehatóbb tudásokkal rendelkezünk arról, hogy mi történik körülöttünk és velünk, és aki politikusként akarta, eddig is tudhatta, honnan indul, és milyen helyzetből értelmeződik a választás. Ezt az sem cáfolja, hogy váratlan eseményként háború tört ki a kampányhajrában keleti szomszédunk területén, mert az arra adott hazai politikai válaszok megint csak a rendszerjellegzetességekből adódtak.

Kezdjük akkor talán azzal, hogy a rendszer mibenlétéről számos szerző publikált az elmúlt egy évtizedben. Szilágyi Anna már 2012-ben írt a választásos önkényuralomról, széles körben ismert Filippov Gábor dolgozata a hibrid rezsimekről, vagy például Unger Anna is választási autokráciáról írt 2018-ban. Ezek nem elvont tudományos szövegelések, bár nyilván nagyon kényelmes annak tartani őket, és ennyivel elintézni a felvetéseiket.

 

Valójában egészen világosan írnak arról, hogy ha egy rendszer nem demokrácia, akkor miért célszerűtlen úgy viselkedni benne, minthogyha demokrácia lenne, és hogyha az ellenzék mégis ezt teszi, azzal miként tartja fenn magát a rendszert.

 

Hogy egy ilyen rendszer miként viselkedik, arról nagyon szemléletes képet ad két jelentős politológus, Stephen Levitsky és David Ziblatt világhírű könyve, A demokráciák halála, de én például nagyon szerettem William Dobson könyvét is, a Diktatúra 2.0-t. Már csak azért is, mert utóbbi arra is példákat szolgáltat, hogyan próbálhat meg építkezni a rendszerellenes ellenzék még olyan országokban is, ahol az elnyomó gépezet működése sokkal kiterjedtebb és durvább, mint nálunk. A hazai történelmi előzményeket illetően szerintem érdemes tanulmányozni Kis János visszaemlékezését, amelynek címe, Szabadságra ítélve, vagy Rajk Lászlóét, ami a Tér tágassága címmel jelent meg néhány évvel ezelőtt. Ők sokkal reménytelenebb helyzetből indulva járultak hozzá igen jelentősen ahhoz, hogy az 1980-as évek végén legalább belefoghasson az ország egy demokratikus kísérletbe.

 

Hogy ez mi mindenért nem sikerült, annak számos olyan társadalmi összetevője van, ami nem a feltételezett „néplélekkel”, hanem nagyon is kézzelfogható társadalmi változások hatásaival függ össze. Ladányi János a Leselejtezettekben vagy Ferge Zsuzsa a Vágányok és vakvágányok című könyvében szemléletesen, adatokkal és évtizedes kutatási tapasztalatokkal alátámasztva írtak minderről. Kovách Imre szociológust is sok helyütt meg tudjuk hallgatni, amikor elsősorban, de nem csak a vidéki társadalom rendszerbe fűzéséről beszél. Annak is számos nyoma van, például a Policy Solutions kutatásai alapján, hogy a magyar társadalom döntő részét a hétköznapi megélhetés elemi biztonsága foglalkoztatja a legnagyobb mértékben, tehát az erre rezonáló politikai üzenetekkel érdemes a leginkább kísérletezni.

 

Mindezzel egyáltalán nem szeretném azt sugallni, hogy a fenti – tengernyi, de legalábbis tóvidéknyi – szakirodalomból kiolvasható „a” recept a fennálló rendszerrel szemben. Mindösszesen arra szeretném biztatni az olvasót, hogy semmiképpen se higgye el, amikor azt hallja, hogy eddig ismeretlen akadályokba ütközött az ellenzék, és hogy csak a kampány során derült ki, hogyan működik a mai magyar társadalom, mire van igénye, és mit hall meg abból, ami egyáltalán eljut hozzá a politikai üzenetekből, vagy hogy az eljuttatásnak milyen alternatív módjai lehetnek.

 

Aki ilyeneket mond, az alibizik. Önmagát próbálja felmenteni. Már az is jó hír, ha ezt azért teszi, mert érez némi felelősséget a történtekért.

 

Úgyhogy most valami olyasmit kellene kitalálni, hogy hogyan lehetne a politikacsinálásba becsatornázni azt, amit igenis tudunk a magyar társadalomról, a rendszerről, a helyzetről és a korról, amiben élünk. Ez sem lesz könnyű menet, de legalább ne hazudjuk azt magunknak, hogy a valóság megismerhetetlen.

 

Itt terül el előttünk, még ha nehéz is vele szembenézni.

Vélemények

mutasd mind