Utak, szelek – Veszprémi Szilveszter tárcája

Két várost nemcsak buszok kötnek össze, hanem az utasok is. Én is.
Veszprémi Szilveszter

2022. július 12. 19:59

Utak, szelek – Veszprémi Szilveszter
tárcája

A buszon ülök, és bennem van mindkét város.

Egy osztálytalálkozóról jövök el. Hazafelé, így mondanám, hazaérek, az otthonhoz közeli megállónál szállok majd le, nem megyek be a Mars térig. Otthonról haza, ezen nevettünk sokat, azokkal, akikkel nem maradtunk a városban. Meddig maradunk itthon, mikor megyünk haza? Én csak egy napra mentem, nem is voltam a családomnál. Délelőtt még volt dolgom, aztán felszálltam a buszra, megérkezve átvettem a szállást, taxiba ültem. Késtem az osztálytalálkozóról, már mindenki bent ült, csak én nem, pedig abban a városban mindig pontos voltam, mindig én vártam másokra.

 

Két város dobog bennem.

Ott tanultam meg beleszeretni egy városba, és mint egy első szerelem, csak a néhány fontosabb utcát bejárva másnap, másnaposan is éreztem, sosem múlik el. Régen ott dolgozott egy osztálytársam unokatestvére. Régen mindig ennél a padnál találkoztunk, a Batthyány mellszobornál. Mindig ugyanott vettünk gyrost, és tényleg elhittük, hogy az a legjobb a városban, lehet, hogy az is volt, bár nyilván kétlem, meg tudtuk volna ítélni. Emlékszem, amikor ez a hely nyílt, előtte turkáló volt, de volt levesező és pékség is. Csak egyszer ettem ott levest, pedig mindig akartam, szeretem a levesezőket, akár nyitnék is egyet, meg is van a helye, hogy hol.

 

(fotó: Kiss Ferenc Mátyás)

 

Persze, már Szegeden nyitnám.

Pixis lenne a neve, a logójáról is van elképzelésem. Nem akarok éttermet nyitni, csak hiányzik nekem egy olyan levesező, amilyet elképzelek, és valahogy beakadt ez a név is az évek alatt. Lehet, hogy nem is Szegeden nyitnám, néha eljátszom a gondolattal, hogy Pestre kellene vinni. Ott most van madártejes meg császármorzsás étterem is, ilyennek képzelem ezt a helyet is. Újhullámos, de kedves. Minden héten lenne tárkonyos raguleves, zsenge tavaszi zöldségleves és paradicsomleves, azt hiszem ezektől lenne az én levesezőm.

 

Két városba is szerelmes vagyok.

A történeteikbe, a homlokzataikba, a belvárosaikba, az útvonalaiba, a sétálóutcákba és a szűk egyirányú sikátoraikba, és a buszútba is a két város között. Kívülről tudom a megállókat, pihenőidőket, tudom, hogy honnan jönnek vagy merre tartanak a járatok tovább. Tudom milyen elhagyni egy várost, amelyre aztán szeretettel gondolsz vissza. Tudom, hogy milyen szerelmesnek maradni, és úgy beszélni róla, hogy senki ne értse miért is jöttem el, mégsem szakad bele a szívem, a viszontlátások örömébe.

 

Anyám szerint a faluvégi erdőben úgy kell kisétálni magadból minden frusztrációt, ha mindig arra mész, amerre a szél is fúj. Tizenhárom voltam, amikor először költöztünk be egy városba, azt mondta, nem tizenhárom évesen kezd el félteni, megtanultam tájékozódni, úgyis mindig hazatalálok. Akkor még a köztéri lámpa felkapcsolása volt a határ, később már egy másik városból, az utolsó előtti vonat. Szegedről már csak néha megyek haza, mert innen nézve nincsenek határok. Mintha megint a falu végén laknék, kisétálnék a kedvenc városaim határához, megvárnám a lámpák felkapcsolódását, az utolsó előtti vonat elzakatolását, és közben nem fújna a szél és nem tudnám merre kell mozdulnom.

 

Veszprémi Szilveszter költő, az Eközben Szegeden szerkesztője.